– Színházi indulásod a zentai A.I.O.W.A. csoporthoz kötõdik. (…) Annak ellenére, hogy ma már nem használod, előadásaid nem ezen a néven futnak, mennyire kötődsz még az A.I.O.W.A. névhez?
– Ez egy letisztázatlan történet maradt egyelőre. Tolnai Ottó jut eszembe, aki az egyik Könyökkanyaros interjújában arról beszél, hogy bár a ’90-es évek elején véget ért egy A.I.O.W.A-történet, õ továbbra is úgy viselkedik, úgy gondolkodik, mintha az A.I.O.W.A. ugyanúgy létezne. Azt hiszem, valahogy én is így vagyok ezzel. Számomra még mindig egy félig készen álló forma, amit akár működésbe is lehetne hozni. Ennyire kötődöm ehhez a névhez.
– Úgy tűnik, a nem hivatásos színházi világban a Woyzeck olyan tekintélyű darab, mint Shakespeare művei a kőszínházban. Milyen kihívást jelentett számodra eme igen terhelt darab megrendezése?
– Másodéves akadémista koromban ez volt a vizsgaelőadásom. (…) Amikor én foglalkoztam vele, a környéken épp akkor játszotta az Újvidéki Színház. Azt hiszem, ezek az előzmények végül inspirációs pontokká váltak. Azt tudtam, hogy a darab megfelel annak az iránynak, ami engem akkor elkezdett foglalkoztatni. De egy szinten újraírtam, átfogalmaztam, és a próbafolyamat is meghatározta az egész alakulását. Szóval már nem tartottam lényegesnek azt, hogy ez egy ismert darab-e vagy sem. Tudtam, hogy egy saját előadást fogok csinálni, egy saját nyelvezetű, vagyis az én munkáimhoz hasonlító rendezést.
 
(2004. március)
Forrás: www.urbanandras.com