A THEALTER idén meglehetősen erős zenei vonallal szolgál azok számára, akik a fesztiválnapokat a JATE Klubban kívánják zárni, illetve kezdeni. Hétfőn a Sziámi indította az éjféli koncertek sorozatát, kedden a Kontroll Csoport nézett népes közönsége szemébe. Szerdán a Csókolom, csütörtökön Rutkai Bori és a Specko Jedno állt a JATE színpadán, ahová szombat estére Lajkó Félixet várja a THEALTER. Munkatársunk most a hét eleji zenei eseményekről ad hangulatjelentést.

A zene mindenkié

Ági 50! Ez még az első sorokból sem látszik, hátrébbról pedig egyenesen Ági 25!-nek, vagy Ági 30!-nak saccolná az ember. Pedig már annak is majd 26! éve, hogy a Kontroll Csoport 1980-ban először fellépett Pomázon. No, nem is emlékszem én arra a szilveszterre, meg hát három éves koromból sajnos semmire. Ezért jó egy ilyen időutazás a csizmás-szoknyás-csíkos fölsős Bárdos Deák Ágival és a Kontroll Csoporttal. A JATE Klub pincehelyiségének tere is kell ahhoz, hogy a retro-élmény teljes legyen. Most még a szórakozóhely is élhetőbb: nincs tumultus, határozott léptekkel lehet közlekedni a folyosón, ahol lehet beszélgetni, akár le is ülhet, aki akar, jaj, mikor volt már utoljára úgy teltház, hogy pont elegen voltunk, nem többen. Nem ötször többen. Most így van teltház, és ezért is időutazás a Kontroll koncert. Amely percről-percre pörgeti fel a közönségét. Holott a számok a nyolcvanas évek depressziótól terhes légkörét idézik. De úgy tűnik, depressziót idézni jó, hiszen a depresszió – ahogy a zene is – mindenkié, a depresszió közös élmény. A közönség pedig csillogtatja a szemeit Ágiék felé, csillogtatjuk azokat még akkor is, amikor Ági (50) a lehető leglepukkantabb hangján kíván enervált jóestét. És alig várjuk, hogy kibújjon a barlangjából a Rock and Roll, ami ugye, egy állat. És a Kontroll Csoport koncertjén kibújt onnan, a végéig kinn is maradt, még akkor is, amikor végül meghiúsult a lábdob, sőt még azután is néhány óráig, nem tudom pontosan meddig, lehet, hogy hajnali ötig vagy hatig, amíg meg nem látta az árnyékát és vissza nem vonult. Várjuk újra kinn!

Sugárzó Csókolom

Lassan gyülekezik szerdán a szomjas közönség a klubban, mindig a harmadik éjszaka a legnehezebb, aztán belejön az ember. Belerázódik abba, hogy minden éjjel van koncert, buli, hogy egyiket sem szabad kihagyni. Lassan gyülekezünk, álmosan, és az éjfél már jócskán beköszönt, amikor a Csókolom színpadra lép. Úgy kezdenek, amilyenek mi vagyunk most, amilyennek bennünket látnak. Fáradt, szép, mély verseket zenélnek meg az első negyed órában. A hangzás akusztikus, olyannyira, hogy nincs dobfelszerelés sem, nincs pergő meg tamok, lábdob sincs – így nem is romlik el –, csak egy doboz van, meg egy kicsike cin, amiket Lackó tenyérrel vagy verővel üt meg, és igazán, de igazán jól szól a ritmusszekció. És igazán, de igazán jól szól Ujj Zsuzsi hangja. Nehezen képzelné el, aki csak úgy, ismeretlenül ránéz, amikor szembe jön vele az utcán, hogy mi lakik ebben a nőben, hogy micsoda előadó. Inkább képzelné azt, aki csak úgy, ismeretlenül ránéz, hogy egy vidéki polgármesteri hivatalban előadó. Mondjuk gyámügyi. Szóval ezt lehet képzelni egészen addig, míg a koncert első dalának első sorát el nem énekli. De amint az első sort elénekli – mindegy, melyik számét, melyik koncerten – az ismeretlen néző is azonnal képbe kerül. És hatás alá.
A koncert melankolikus felütése aztán vidám buliba torkollik, Spenót kezében az akusztikus gitárt lassan felváltja az elektromos, Kaori is egyre többször ugrik fel a zongoraszékről. Csak Ujj Zsuzsi nem változik, nyugodtan, szomorú szemekkel sugározza dalait lefelé a színpadról. Két szám között hátrahúzódik, kortyol, megvakarja mezítelen lábfejét, lapoz a szövegkönyvben, és amint kinyitja a száját, máris elementáris erővel jön belőle a dal, a vers, mintegy magától. Szép. A közönség pedig a végén már táncol, nem is táncol, ropja, és végül akar, nagyon szeretne klubteremben vastapsot csinálni, ami nehéz, ezért szavakkal hívja vissza a Csókolom zenekart, hogy sugározna még neki egy kicsit.