Volt nekünk egyszer régen, nagyon régen, az elmúlt században, az elmúlt Rendszerben, úgy nagyjából huszonegy és fél évvel ezelőtt, egy – nyugodtan mondhatom – legendás térszínházi előadásunk Szentesen. Nem volt megírt szövege (illetve minden előadás után át kellett írni kissé az akkori Városi Tanács Művelődési Osztályvezető elvtársnője „tanácsára”) Mindegy, mi volt a címe (Dioptria), mindegy, miről szólt (amúgy leginkább arról, hogy a Rendszer hajlamos sáros bakancsaival eltaposni a tisztaságot, ártatlanságot, a bizalmat, reményeket, s mindazt, ami nélkül nem lehet élni, vagy nem érdemes). Mindegy az is, hogy kik játszották (a szentesi gimi ’82/86-os évfolyama, Keserű Imre vezényletével). De ott tanultam meg valami nagyon fontosat. A színház sajátos világ. Vannak benne nagy és kis nevek, rendezők, színészek, statiszták, díszlet- és jelmeztervezők… és vannak sokan, akiknek a nevét nem írják fel a plakátokra soha. Minden előadás körül tesznek-vesznek néhányan, akiknek a munkája nélkül nem működhetne az előadás, és akik mégsem kapnak tapsot, vagy áhitatos csendet az előadás végén.
Volt a Dioptriában egy jelenet. Mindegy, mi. A lényeg az volt, hogy a drámai hatás kedvéért kitaláltuk, stroboszkóp kell. Kell! Persze, hogy nekünk nem volt. Persze, hogy a városban senkinek nem volt. Volt viszont egy ócska fejgépünk, a próbák pedig a kollégium ebédlőjében voltak. Aki evett már káposztaszagú kolesz-kajáldában, háromszög alakú alumínium tálcáról, az tudja, miről beszélek. Nos a háromszögletű alumínium tálca lett a mi strobink. Kettő kellett belőle, és két ember hozzá, akik a tálcát szélsebesen suhogtatva a fejgép előtt professzionális stroboszkóppá váltak a jelenet megkívánta három-négy percre. Embertelen feladat volt. Nem ütközhettek össze a tálcák. Nem eshettek le a tálcák. Egy bizonyos szögben kellett tartani őket, hogy ne suhogjanak. És ők megcsinálták! Minden előadáson megcsinálták!
Az ország minden pontjára jöttek velünk a „stroboszkópok”, és egy jutalmuk volt csupán: hogy részt vettek! És hogy nem estek le, nem ütköztek össze, és nem suhogtak soha azok az átkozott alumínium tálcák!
Azt mondom, nézzetek körül barátaim, egy-egy előadás után, és legalább egy gondolattal simítsatok végig a névtelen jegyszedők, a titokzatos feladatokkal ellátott önkéntes háttérmunkások lelkén. Csak úgy elismerésképp. Köszönet gyanánt. Hiszen nélkülük nincs előadás! Nem születhet meg a színház pillanat-misztériuma! Nincs Lakoma… Nincs katarzis…