artus: sztélé

22:43

tudom hogy nem mondunk ilyet de

ha ezt a darabot láttad, mindent láttál

vannak olyan előadások, ami után nehéz megszólalni.

mufurc leszel, magadnak való.

ott él benned tovább, pedig már hazasétáltál a forró éjszakában, pedig már a lábad alatt zörögtek a középnyáron lehullott levelek, pedig már a nappaliban vagy, a klaviatúrával szemezel.

tudom, hogy nem mondunk ilyet,

és nem csak erre mondhatunk ilyet,

de ha ezt a darabot láttad, mindent láttál.

szeretem goda gábor mindkét darabját, amit láttam. a donkihótét és a sztélét is.

lenyűgöz az elméje.

úgy érzem, ezek  a darabok szeretik a közönséget.

miközben néztem a sztélét, volt néhány jó hosszú pillanat amikor elfeljtettem fényképezni.

elfelejtettem, hogy miért vagyok ott.

szerintem ez a színház: hogy beleolvadsz a darabba, és úgy érzed, te is ott vagy a színpadon.

ami ott történik, veled történik.

mire képes az emberi agy? az emberi test?

lélegeztél mostanában igazán mélyet, ami jól esett? tudatában vagy a testednek, a korlátaidnak, a határtalanságodnak?

aztán csak fogtam a gépet, tettem a dolgom. és jött egy hosszú pillanat megint.

az jutott eszembe: ellopjuk goda gábor képeit.

a nézők is, meg a fotósok is.

lopkodjuk a pillanatokat, kissé irigyen persze, hogy ilyen nekünk nem jut eszünkbe.

jól betárazunk gyönyörű színpadképekből rosszabb időkre.

a fotós a gépével spájzol, a néző meg az agyával.

és aztán goda sztéléje bármikor előhívható.

 a metronóm hangja ringat ma álomba.

nyemcsok éva eső                                                                           nyemcsok.eva@citromail.hu