Elefánti Emma: Itthon

Ez az az előadás, ami minden egyes részletében mai és valós. Minden karaktere, minden mozzanata más-más kellemetlen visszásságot idéz fel bennünk: az elméletben nagyon toleráns aktivista, a technikai és emberi erőforrásaiban egyaránt romokban heverő egészségügyünk vagy az előítéletes, megkeseredett apa figurája.



Ez az az előadás, ami a nagy ügyekhez a kisemberek felől közelít, ezért tudunk olyan könnyen azonosulni egy-egy figurával – aztán felszisszenünk persze, mert a vizes lepedő senkit se kerül el.



Ez az az előadás, amire alapvetően az abszurd jelzőt húznánk. Hiszen olyan nincs, hogy életmentő műtét közben az orvosok az előző napi komolyzenei koncertről elmélkednek. Olyan sincs, hogy egy beteget nyitott mellkassal szállítsanak át egyik kórházból a másikba. Ez tehát az az előadás, aminek az adja meg az erejét, hogy helyzeteit tekintve valójában teljesen realista, hiába kellene egy egészséges közösségben abszurdnak lennie.



Ez az az előadás, ahol felváltva nevetünk és hallgatunk el döbbenetünkben. Nevetünk, miközben folyamatosan ott motoszkál bennünk a gondolat, hogy semmi nevetnivaló abban, amit látunk. És elhallgatunk döbbenetünkben, mikor megtörténik a baj, és rájövünk, hogy mi végig csak nevettünk ahelyett, hogy bármit is tettünk volna. Ahogy szoktuk.

A fesztivál elkezdődött, és ez az az előadás, ami után megérezzük, hogy itthon vagyunk.

(Pintér Béla és Társulata: Szívszakadtig)

Fotók: Thealterphoto2017