Radó Lili: Egy, kettő, három...

Ha azt hitték, hogy találkoztak már igazán interaktív darabbal, sajnálom, de tévednek.Egy előadás alatt lehetőségem volt bejárni Szeged egy kis részét, fejhallgatóval a fülemen, az instrukciókat követve az Árkádtól kezdve a mára már elhagyatott pszichiátriáig.


Bravúrosan használta a rendező, ami csak a keze ügyébe került, legyen szó tévéről, walkie-talkie-ról vagy bármilyen egyéb tárgyról.Bár alapvetően depresszív hangvételű előadásról beszélünk, van benne valami, ami mégis meghozza az ember életkedvét.Igaz, néha olyan erősen kellett koncentrálni, hogy követni lehessen az ismeretlen női hang utasításait, hogy mondandója mélyebb értelmét felfogni se tudtam, de ez itt csöppet sem volt zavaró, sőt kifejezetten kellemesen hatott.

A kisbusz. Valódi csoda és felejthetetlen élmény. Elképesztően egyedi és szórakoztató ötletnek találtam, ahogy a két zenész egy ilyen kicsi térben komplett magánkoncertet varázsolt, csak nekünk, hármunknak (meg persze Szeged éppen arra sétáló lakóinak). Az elején mintha egymáson próbáltak volna felülkerekedni, ám egyik pillanatról a másikra teljes összhangban szólt a zene.

A pszichiátriát néha a fejünket lehajtva, néha emelt fővel járhattuk végig. Útközben ezer rejtély, köztük több megoldatlan várt ránk, és egy kis felfrissülés a végén.

Az alkotók azt az érzést adták meg, amit nekem eddig színházi előadás még nemigen. Mintha nem csak az előadás, de már az előkészületek része is lennék, egy bennfentes, aki lát mindent, tud mindent, de mégsem szól vagy tesz bármit, csak ott van és meghallgatja egy szegény asszony utolsó élménybeszámolóját.

Köszönöm, hogy átélhettem mindezt, és hogy szembesültem vele, mennyi újat tud a színház nyújtani.

(Artus Stúdió – MASZK Egyesület: Egyenes labirintus – utazás a negyedikről)

Fotók: Révész Róbert