Balázs Nóra: Nem vagyunk egyformák (?)

Három előadást nézek a 27. THEALTER második napján, amelyek mindegyike valamilyen társadalmi kisebbségről és a hozzájuk való többségi, össztársadalmi viszonyról szól. A késő esti Zsina-kerti végkövetkeztetésem az, hogy ez egy nehéz nap volt.

Legyen szó hajléktalanokról, zsidókról, cigányokról vagy éppen egy fiktív balkáni falucska lakóiról, a látott előadásokból az rajzolódik ki, nem tudunk „velük” mit kezdeni – holott egyre több irányból válik sürgetővé a többség-kisebbség, a „mi” és a „mások” közti viszony megismerése.



A Kokan Mladenović által rendezett Jami körzet nagyon sötét humorral fest lesújtó képet az exjugoszláv államok (jelen esetben Szerbia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina) közti ellentmondásos viszonyokról. Az alaphelyzet szerint a három ország határán fekvő paleolit kori település, a fiktív Jamena tulajdonlásáért folyik a vita (majd később persze a háború is). Ezen múlik, melyik nép mondhatja magát őshonosnak, s mint ilyen, ős-jogosnak is e földön.



Az előadás tehát közel két órán keresztül a nemzeti büszkeségből adódó abszurd helyzetek egész tárházát borítja elénk hol jobban, hol rosszabbul sikerült gegek (na jó, etűdök) formájában. A Jami Vidámparktól a koholt eredetmondákon át még a színház nemzeterősítő szerepéig is eljutunk.



A három (amúgy szerb, horvát és bosnyák) színésznő hatalmas energiabedobással játszik, az ő őszinte lendületük segít nekem is átlendülni a néhol ritmusukat vesztő jeleneteken. Az eleinte tudományos síkon, majd politikai szólamok szintjén zajló vita végül elkerülhetetlenül háborúvá és pusztítássá fajul. Miért csak a(z anya)földet evő nincstelenek számára lesz végre mindegy, ki volt szerb, horvát vagy bosnyák, ortodox, katolikus vagy muzulmán egykor?

(Jami körzet)

Fotó: Thealterphoto2017