Jászay Tamás: Hazádnak csendületlenül

Csupa tudott dolgot mond el ez a kompakt előadás. Az alapvetés valami olyasmi, mint oly sok műalkotás esetében, hogy ti. az emberfaj sárkányfog-vetemény. És mi még mindig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy lehetne kezdeni velünk valamit kielégítő táplálás és szakszerű ellátás mellett.

Mi azonban nem tanulunk, nem fejlődünk, cserébe viszont folyton felejtünk, egyfolytában alkalmazkodunk és beolvadunk. A könnyebb ellenállás keresgélése közben észre se vesszük, hogy a gerincünk már réges-rég megroppant, eltörött, nyom nélkül eltűnt.

A néma tartomány egy disztópia: nyugtathatjuk magunkat ezzel a címkével, mi aztán soha, mi biztosan nem, mi vagyunk a kivételek. Nem tudni, hol és mikor járunk, a nézők közül a színpad üres négyzetébe kiperdülő fiatalok megszólalásig hasonlítanak bármely mai fiatalra. De aztán megszólalnak, és döbbenten kapkodom a fejemet, hogy hol járunk.

Az ifjú Törless, Medve Gábor vagy Bébé sztorijai, Huxley Szép új világa meg Madách embertelen falansztere a fasorban sincs ahhoz képest, ami itt karnyújtásnyira tőlünk zajlik. Megrándul az arcom a szertartásos bocsánatkérésekkor, szorítom a széket a körgyakorlatnak becézett közösségi alázásokkor, nem hiszek a fülemnek, amikor életfogytig tartó skatulyákba gyömöszölnek be mindenkit, ha tetszik, ha nem.

Tanulság? Talán csak annyi, hogy ideje volna a fejünkhöz kapni és észrevenni végre, hogy ott, ahol minden le van szabályozva, mindent keretek közé szorítanak, a történeteknek csak rossz vége lehet.

(Mentőcsónak Egység Manőver alkotócsoport: A néma tartomány)

Fotó: Thealterphoto2017