Proics Lilla: Ki tudja, holnap mire ébredünk

A Noteszban előre jutva kiderül, egy nagy levegőre az erőszakkal koránhalt költő szövegei szólalnak meg, a következőre pedig a túlélőéi, aki azóta ugyancsak halott.

Radnóti Miklós életének folyton ránk boruló márványkínja más szubsztancia, mint Szilágyi György a korszak laposlétéből lopott presszónyugalma – űzött elme terelte össze őket, de csakhamar kiderül, mennyire súlyosbítják egymást.

Amikor hallgat az elmondhatatlanul száraz közlések közt, Balog Józseffel (Dégi János rendezésében) fel-felemelkedünk, hogy legyen mindig honnan újra zuhannunk. De muszáj mondani az elmúlt századot, mindegy, hogy untig, az elviselhetetlenségig, amíg élünk, hiszen itt van a nyakunkon a korporatív fasizmus legújabb verziója – ahogy azt Kokan Mladenović mondta előtte nap.

Balog közben, előteremtve a múltat, annyi életet beszél a két halottba, hogy villanásnyi időkre furcsán nyilvánvaló érzetként egyidőbe kerülünk velük, úgy, mintha inkább íródna ez a kétféle notesz, semmint olvasódna. Markolja a régi zsinagógából áthozott, funkcionális színházi vasrudat, játszik vele, ahogy kedve engedi, úgy talán, mintha ezzel tartani remélné a falakat.

(Notesz: Radnóti Miklós és Szilágyi György verseivel)

Fotó: Thealterphoto2017