Dohy Anna: Van kérdés?

Az ajánló szerint az előadás egyik célja a nézők aktivizálása és ösztönzése kérdések felvetésére.  Végig azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a kérdés, amit fel kellene tennem magamban az alkotók szándéka szerint – talán éppen azt, hogy vajon maguknak az alkotóknak vannak-e kérdéseik?

Vagy hogy a táncművészek tudják-e, mi célt szolgál egy-egy mozdulatuk? Hogy miért vannak jelen a színpadon? Vajon a tény, hogy ezek a kérdések a nézőben fogalmazódnak meg, nem jelezheti-e azt, hogy maguk az alkotók elmulasztották feltenni őket?

Érkezésünkkor kilenc szereplő vár minket a színpadon geometriai alakzatba rendeződve: elől magzatpózban két fiú, kétoldalt egy férfi és egy nő állnak egymással szemben, hátoldalt pedig öt lány néz velünk kézen fogva farkasszemet.

A darab nagyjából tizenöt jelenetén keresztül – melyeket kissé meglepő zenei összeállítás kísér – valamennyi szereplő interakcióba kerül egymással, különböző felállásban. Mintha a koreográfus azt a célt tűzte volna ki maga elé, hogy egy matematikai egyenlet szerint minden táncművész táncoljon minden táncművésszel még akkor is, ha a darab töredezett dramaturgiai ívén ez nem sokat segít.

Médeia története néhány pantomimes jelenet erejéig felfedezhetővé válik – például a kispárnaszaggatós, tollfelhős gyermekgyilkosságban – de úgy tűnik, mintha az alkotókat sem igazán a görög dráma mélységei érdekelték volna. Kérdések helyett sokkal inkább felszólítások és állítások jelennek meg a színpadon, melyek nem a drámára, még csak nem is egy drámai szituációra, hanem magukra az előadókra vonatkoznak: nézzétek, milyen szép vagyok és milyen szépen tudok táncolni!

(András Lóránt Társulat: Femme)

Fotó: Thealterphoto2017