Balázs Nóra: Testszínház

Be kell vallanom, nagy rajongója vagyok Federico García Lorca szövegeinek.  Lenyűgöz, ahogy drámai alaphelyzet és költői nyelv elegyítésével megteremti fojtón forró levegőjű andalúz világát. A drámáiban sűrűsödő feszültség egyik, már klasszikussá vált színpadi megjelenítési formája a tánc, aminek a bevett szokás szerint lehetőleg minél flamencósabbnak kellene lennie. A Bernarda Alba házáról ráadásul még mintha az a közhiedelem is élne, hogy azok a színészosztályok (vagy éppen társulatok) szokták elővenni, ahol épp nincs elég (jó) férfiszínész.

A Forte társulat és Widder Kristóf szerencsére alig negyven perc alatt rácáfol ezekre az előítéletekre. Nem kell hozzá más, „csak” Bakk-Dávid László az előadáshoz szerzett zenéje, hat nő, egy férfi, és végtelenül élessé tisztított szándékok.

Hat fekete ruhás nőalak áll mereven egyenesre húzott háttal a kezdőképben, és már ebben a mozdulatlanul kitartott pillanatban világosan érezhető, ahogyan nő a feszültség. Pallag Márton a szemünk előtt változik át gonosz vénasszonnyá, egyetlen legyező és meggörbülő hátának segítségével (egy röpke pillanatig felidézve bennem Andrássy Máté Nagyanyáját is A nagy füzetből).

Noha leggyakrabban csoportként mozognak, a hat nő, Bernarda és lányai mindegyike külön egyéniség. Miközben táncukat nézem, azon gondolkodom, hányféleképpen lehet másként elvégezni pontosan ugyanazt a kézmozdulatot. Minden viszony tökéletesen világos Widder Kristóf koreográfiájában, amit a szó legpozitívabb értelmében egyszerű gesztusok, mozdulatsorok alkotnak. Ebben a színpadi nyelvben még a legapróbb oda-pillantások is pontosan megkomponáltak. És tiszták, mint García Lorca drámáinak nyelve. Amiből néhány mondat végül el is hangzik, bár ezúttal szavak nélkül sem lenne semmilyen hiányérzetem.  

(Forte Társulat: Bernarda Alba háza)

Úgy képzelem, Sztravinszkij Tavaszi áldozata olyan egy koreográfusnak, mint a rendezőknek, mondjuk, a Hamlet: egyszer mindenki szeretne megbirkózni vele, gondolni róla valami újat, viszonyulni a klasszikus értelmezésekhez.



Widder Kristóf számára most jött el ez a pillanat, és azt érzem, a legjobbkor. A Forte színészeivel a Tavaszi áldozat friss, fiatalos olvasatát mutatták be a THEALTER-en, ami azonban egyáltalán nem mentes a mélységektől.

Egy sportpályán járunk, ahol tornaruhás fiúk és lányok az óra előtti szünetben egymással játszadoznak. Az érkező tornatanárnő ugyanaz a tiszteletet parancsoló Lőrinc Katalin, aki korábban Bernardát játszotta, és aki úgy tud már ülni is a színpad előterében, hogy hosszú percekig semmi egyébre nem bírok figyelni. A fiatalok is neki szeretnének bizonyítani, mint egy démoni felsőbb hatalomnak, aki kezében tartja mindannyiuk sorsát.

A vizsgahelyzet egyre veszélyesebb, a feszültség egyre kézzelfoghatóbb, bár nagyon sokáig nem derül ki, mi itt a tét. Élet, halál, megdicsőülés, hatalom – vagy mindezek együtt? Vagy egyik sem? Widder Kristóf koreográfiája eléri azt, hogy néha emlékeztetnem kell magam, hogy a Tavaszi áldozatot nézem. Bár tudom, minek kell történnie, az előadás magával sodor és képes annyira meglepni, hogy legszívesebben azonnal újranézném, hátha felfedezem a titkát.

(Forte Társulat: Tavaszi áldozat)

Fotó: Thealterphoto2017