Jászay Tamás: Tükörország

Ezért is jó a blog mint műfaj, mert a kritikusi óvatoskodás helyett simán le lehet írni egy ilyen mondatot: elfogult rajongója vagyok a szentesi drámásoknak. Azok az előadások, amelyeket az utóbbi évtizedben Szegeden néhánynapos intenzív együttlétek alatt létrehoztak, fontos lapok a láthatatlan magyar színháztörténet vaskos kötetében.

Sok funkciója van, illetve kellene, hogy legyen a színháznak, de amit ők csinálnak, az leginkább a szeizmográf működésével vonható párhuzamba. Nem egyszerűen arról van szó, hogy nem dugják a fejüket a homokba. Jóval többet tesznek ennél, amikor mohón kutatják, szüntelen keresik és fáradhatatlanul lajstromozzák világunk működésének azokat a problémás pontjait, amelyekről sokunk már azért nem beszél és nem gondolkodik, mert a mindennapos agymosásnak fontos része a veszélyt jelző érzékek tudatos eltompítása is.

Nincs ebben semmi aktuálpolitizálás, csak annyi, amennyi beszivárog a tanterembe, a hálószobába, a munkahelyre. Szóval elég sok. Az idei Klauzál téri ősbemutató, a Szüfrazsisztek hibátlan politikai kabaré, pengeéles szociorevü, pompás dramaturgiai érzékkel kordában tartott gender-őrület.

A szentesi miniatűr osztálytársadalom arra kényszerít, hogy hosszú és kényelmetlen pillantást vessünk a tagjai által előállított foncsorozott felületre. Tükörországban járunk: hangosan kacagunk a mondatokon, a szituációkon, a kiszolgáltatott férfiakon és a macsónőstényeken, pedig ha Tibikét kicseréljük Timikére, máris rájövünk, merre járunk valójában. Most sem a tükröt kell szidni.

(Horváth Mihály Gimnázium: Szüfrazsisztek)

Fotó: Thealterphoto2017