Jászay Tamás: Kerül, amibe kerül

Pénzre váltható-e a művészet? Tényleg minden eladó? Mi a kapitalizmus ára? És főleg: képesek vagyunk-e leküzdeni a bírvágyat? (Amúgy nem.) Ilyesmiken tűnődöm a CMMN SNS PRJCT-t újranézve Szegeden, aztán meg azon, amikor még aznap éjjel egy barátom tágra nyílt szemű értetlenséggel kérdezi tőlem: hát mégis mi volt ebben az előadásban az érték?

A színházjáróban van egy jó adag szemérem, a szórakozásért és/vagy a varázslatért megy a műintézménybe, nem pedig azért, hogy a mindennapjait akarva-akaratlanul meghatározó pénzforgalmi műveletekkel szembesüljön.

Veszélyesek az ilyen általános kijelentések, mégis szinte tapintható az értetlenség, amikor a két alsóneműre vetkőzött előadó fordított árverést rendez a kacagtatóan random módon összeválogatott tárgyakból. Aki jelentkezik az aukcióra bocsátott holmiért, már viheti is haza új szerzeményét. Aztán újra és újra behúznak a csőbe: hiába ismerjük fel kollektív bölcsességgel, hogy melyik regényből van a szcenírozott idézet, a győztes nem nyer semmit; igaz, legalább nem is veszít. Lassan haladunk előre, apró lépésekkel kondicionál a produkció a slusszpoénra, amikor a játszók magán az előadáson, pontosabban annak licenszén adnak túl. Kinevetjük magunkat és egymást, itt mégis komolyra vált a dolog.

És akkor játsszunk el a gondolattal, mert úgyis erről szól az egész, a játékról: képzeljük el, ahogy vírusszerűen szétterjed az egész világon a minden egyes alkalommal újra és újra eladott előadás, ahogy a címbeli j_z_n _sz határozza meg elköteleződéseinket és vállalásainkat, ahogy nem kihasználjuk, hanem támogatjuk egymást, ahogy összefogunk egy közös célért, félretéve az önös érdekeket.

Utópia? Nyilvánvalóan az. Tőlem, tőled, meg tőle is függ, hogy valósággá válik-e a játék.

(Molnár Csaba – MU Színház – SÍN: CMNN SNS PRJCT)

Fotó: Thealterphoto2017