Soha rosszabb baleset ne érjen, mint ami Szőke Szabolcs és társulata játékszigetére partra vetett. Van itt minden, mi fülnek-kéznek ingere, csupa elfelejtett gyermekkori akusztikus kaland. Ősi hangszerek hevernek a fűrészporban, mint egy tárgyakkal megfogalmazott vers:

Krk, anklung, dau-bau, zanza, marimba
Kirikó, kaval, ud, fapapucs, basszus-kalimba
Megszólal még vödör, lavór, nádharang
Hólyaghegedű, földi basszus-citera
Műanyagcső, csőrgő, trombita.

A pódiumra épített pódiumon három ãigazió zenész fantázia-zenéje szól avatottan, amitől még Noccsa Január herceg szíve is megolvadna kicsit. A Maestro irányításával elkezdődik a játék, a csoda, amikor néhány fa-, fém-, bambusz darab megszólaltatásán keresztül emberi viszonyok bontakoznak ki, kapcsolatok szövődnek a hangzó térben és elkezdem szeretni ezt a lusta, belassult időt, ami most merengeni hagy, figyelni enged régi bölcsek zenéről alkotott gondolatainak idedramatizált koanjaira. Mosolygok, fel-felnevetek a közöns éggel, és közben arra gondolok, miért van olyan kevés jó bohóc ebben a szomorú országban.