A Spoon River-i holtakkal nyertétek el meg az Alternatív Színházi Szemle egyik díját. Hogyan illeszkedik ez az előadás abba a sorozatba, ami az Atlantis Színház rövid, ám annál eredményesebb fennállása alatt létrejött?
Horgas Ádám: Az Atlantis Színház, mint név, már hat éve létezik. Ez, korábban azt fedte, amit Molnár Éva és én csináltunk, egy-egy produkcióra hozzánk társult színészekkel. Jelenlegi csapatunk, mint rendszeres társulat, három éve alakult. Az első két év a képzéssel telt, amit nagyon fontosnak tartok. A jelenleg tizenegy fős társulat tagjainak hetente négy alkalommal tartunk a VSZM-ben ének - beszéd - és táncórákat, a következő évadtól pedig szeretnék színészmesterség kurzusokat is beépíteni. Egy éve mutattuk be első közös darabunkat, A Spoon River-i holtakat. Már kamaszkorom óta vágytam arra, hogy ezt az izgalmas irodalmi anyagot színházban megcsináljam. Tizennégy éves voltam, amikor szüleim polcán rábukkantam a verseskötetre. Hallatlanul drámainak éreztem a figur ákat, és azt a szélsőséges alaphelyzetet, ahogyan haláluk után az emberek az életükről beszélnek .
Legújabb előadásotok, a Műcsarnokban bemutatott Holtudvar (Greinfenstein János darabja). Itt is erős a halál, a halál-élmény motívuma.
H. Á.: Mostanában gyakran vágják a fejemhez, hogy vonzódom a halálhoz. Pedig ez nincs így, hiszen ez csak a második olyan rendezésem, amiben a halál, mint szimbólum vagy mint fogalom jelen van. Időközben csináltunk vígjátékot és táncjátékot is. A Spoon River-i holtakban egyáltalán nem a halálr ól szól az előadás, hanem a halál csak egy dramatikus apropó, hogy az életről beszéljünk. Nekem ez az előadás az életről szól, az élet igenléséről és színeiről. A Holtudvar pedig egy elmebeteg színésznő belső világát mutatja meg, ahol a haláltól való rettegés, vagy éppen annak űzése, hajszolása, kívánása csak egy motívum a sok közül. Térjünk át a halálról az életre, jelen esetben a szegedi Thealterre...
H. Á.: Szegedről nagyon sok jó élményem van, gyakran jártam itt és nagyon megszerettem a várost. Néhányszor elkísértem a feleségemet, Molnár Évát, aki a Szegedi Kortárs Balettnek készített koreográfiát. A Thealter Fesztiválon legutóbb még arvisur ásként jártam, a Szentivánéji álmot játszottuk a Zsinagógában. Ez nem tartozik a legjobb emlékeim közé, mert úgy él bennem ez az előadás, mint egy konkrét, megfogható kezdőpontja az együttes szétbomlásának. Reméljük, hogy ez a mostani fellépés az Atlantis esetében inkább összekovácsol ó tényező lesz.