Közel húsz éve ismerjük egymást, sok mindent tudok az életedről és a szính ázi munkádról, de most tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást… Ki vagy, honnét jöttél, merre tartasz?
Andrási Attila: Szabadkai vagyok, negyven éves múltam, két gyerekem van. òjvidéken diplomáztam 1985-ben, rendezői szakon. Szerb és magyar társulatokkal színre állítottam Strindberget, Bulgakovot, Millert, előadásaimmal bejártam a titói Jugoszláviát. êrtam két drámai kollázst, Feud és Csukd be szemed - nyisd ki szád címmel, az utóbbit politikai okokból, a bemutató előtt letiltották. A polgárháború kitörésekor először Szegedre, majd később, amikor kiderült, hogy ennek egyhamar nem lesz vége, Budapestre költöztem. Most már itt vagyok otthonÉ Először alapítványi iskolákban taní- tottam színészmesterséget, majd a Magyar Rádió számára készítettem dokumentumj átékokat. ògy éreztem, feltétlenül fel kell dolgoznom azt, ami a volt hazámban történt. Engem az áldozatok érdekeltek, a kisemberek sorsa, akik elvesztették mindenüket. Három-négy évig dolgoztam ezen, jártam a menekülttáborokat, interjúkat készítettem, beszélgettem velük. Amikor olyan emberekkel találkozol, akik az élet legkeményebb oldalát élték át, te magad is megváltozol. Azok a dolgok, amelyek fontosak voltak, hirtelen nem tűnnek annyira fontosnak. 1995-ben háromestés performanszot készítettem régi és új barátaimmal a Hunnia moziban, Háború címen. Egy háborút járt fiatalember, Eduardo Flores versei szolgáltak alapul, és az Avisura néhány színésze is közreműködött. A velük való munka sokban megváltoztatta a magyarországi színházról kialakult lesújtó véleményemet. A rendkívül progresszív és kísérletező délszl áv színházak után ugyanis úgy éreztem magam a budapesti kőszínházak világában, mint aki theatro-archeológiával foglalkozik. Az arvisurások tudtak bánni a szöveggel és a mozgással, fiatal energia árad a játékukból. Nagyra becsülöm Somogyi Istvánt, aki ezt a csapatot létrehozta. Majd elmúlt két év, megcsömörlöttem a mások szenvedésének hangjától, és a mikrofont pódiumra cseréltem. Sam Shepard kaliforniai drámaíró Szerelembolondja című drámája volt az utols ó háború előtti tervem, hát most belefogtam a megvalósításába. Összeállt egy társulat az Arvisura, a Krétakör, az Utolsó Vonal, és egy-két vajdasági színész részvételével, kaptunk egy kis pénzt, a Szkénében tudtunk próbálni. A Szkéné érdekes színfoltja a magyar színháznak, bár nem nevezném alternatívnak, mert nem tudom, minek az alternatívája. Ezek a formák, amelyek itt létrejönnek, amit te és én is létrehozunk, idősebbek nálunk, és mi sem vagyunk már mai gyerekek. Ma a világon közönsége és létjogosultsága van minden formának, de a határok összemosódtak. A kőszínházi forma elveszítette a dominanci áját, a kisszínházak pedig a kísérleti jelleg üket. A kisszínházak egyetlen előnye, hogy lehetőség van alapos stúdiómunkára, a formanyelv kitapogatására, míg a kő- színházakban a rendezői beállítás módszere az uralkodó. Kézművesség kontra gyáripari produktum. Az összeomló szocializmus magával rántotta az állami színházak ideol ógiáját és gyakorlatát is. A kisszínházaknak a jövőben fontos szerepük lesz - a függetlenségük és a bennük folyó kísérletezés lehetősége átütő erőt képvisel. Más kérdés az, hogy a status quo tragikus és nevetséges: nincs pénz, nincs idő, nincs hely a függetlenek számára. Sok színészem - és nem céltalanul sodródó emberekről van szó - rendkívül szűkös anyagi körülmények között él, csak mert úgy dönt ött, hogy a színházból fog megélni… Kialakulóban van egy nyugati típusú off-off struktúra, de iszonyúan lassan. Tavaly jártam Szarajevóban egy nemzetközi színházi fesztiv álon, és figyelve a külföldi társulatok előadásait, szomorúan láttam, hogy sokszorosan több színházi jelet használnak, mint mi. Ugyanis, van idejük, anyagilag és szellemileg biztosított, szabad idejük a játék kidolgozására. Ha nagyságrenddel nem változik meg a támogatási rendszer, akkor ezt egyszerűen nem lehet majd tovább csinálni. A főváros, az önkormányzat, és a néhány erősebb kulturális alapítvány mind kevesebb támogatást oszt. Az Európához való csatlakoz ásnak a kisszínházi struktúra megerősítése is feltétele, gondolom. Itt a színészek, táncosok, rendezők zömének még beteg- és nyugdíjbiztosítása sincs. Fiatalok, jövő nélkül… Mikor kijön az ember a próbáról, igyekszik nem gondolni erre.
Mi van „otthon”?
A. A.: A délvidéki színházi élet, az egykori Jugóban, a mai Szerbiában, szegényes, de működik. A háború első napjaiban az òjvidéki Színház, a Szabadkai Népszínház szinte minden fiatal férfisz ínésze megkapta a behívóját - legtöbbjük emigrált, sokan a színházi életből is eltűntek. Elmentek Ausztráliába, Kanadába, ki a világból. Egy időben nagyon nehéz volt Magyarországon papírokat szerezni, munkát és otthont találni. Hogyan tud élni egy színész színpad nélkül? Öngyilkosságok, pszichikai összeomlások is előfordultak… Mára azonban egy friss, erős generáció jött ki az újvidéki Színiakadémiáról, akit már nem lehet olyan könnyen megfélemlíteni és félretenni. Szabadkán két társulat működik, Kovács Frigyes, illetve Péter Ferenc vezetésével. A színház évszázados épülete tönkrement - Ljubiäa Ristiç, aki a háború előtt igazgatta, és ma a „vörösbarna” korm ány kultúrminisztere, még a vezetékeket is kiszaggattatta a falakból, mikor távozott. A több száz reflektorból tíz maradt. A társulat a kisteremben, illetve egy valamikori moziban dolgozik, de nem adja fel: kell a városnak, kell a vidéknek egyaránt. Mert hajózni - kell. Ha van hajó, ha nincs.