Másodjára már nem is a táskás szemek. Inkább a szatyrosak, úgy értem, vidámra tömött női retikül.
Bár ez még mindig szebbet ígér, mint az a bizonyos képzeletbeli szegedi leányka.
Nekem is pont most kell erről a ciki témáról megemlékeznem. Nem mintha tegnap este nem hallotta volna fesztivál közönségének java része, amint nem értünk egyet Veled.
Na ugye, megmondtam.
Szerelem.
Szkéné, néném.
Pintér, Huszár, Feuer, Takács, Péterfy, Szabó, Huszár.
A tekintetek (no megint itt tartunk), ha azok beszélni tudnának, akkor nem kellene itt küzdenem a karaktersorozatok formába öntésével.
Ez volt eddig a mell. É. Besz(t). Éd.
Kisszínházban vótam, szerelemrül szótam Ami tetszik: ki kell és lehet mondani az Ex-Stasis, a topon lét elhanyagolásának bűnét.
Ami nem tetszik: hogy azt akarom hinni, maga a hanyagság ehhez, a javuláshoz nem elég. Nem bizony.
Szenved. Éj.
Ha kedves az életed.
No persze tangó. Mifene.
Visszatérve az bevezetőben emlegetett asszony szatyrának ráncaihoz: Első ránc a szépség, így kezd.
Második ránc a képesség, ez sem kutya.
A harmadik pedig legyen a jegyszedő néni derekán.
A negyedik legyen igaz, az ötödik legyen otthon, a hatodik szólaljon meg, a hetedik ne mondja azt, hogy ez még csak hat.
Nyolc.