Ezek idevésték a sírkövemre: „Szelíd volt élte, s úgy vegyültenek Az elemek benne, hogy fölkelhete A természet s világnak mondhatá: Ez férfi volt.” Akik ismertek, mosolyogtak ezen az üres retorikán. Sírfeliratom így lett volna jó: „Az élet nem volt szelíd hozzá, S úgy vegyíték az elemek, Hogy hadban állt az életével, Melynek során ledőlt.” Míg éltem, nem bírtam a kígyónyelveket s most a halál kiad egy feliratnak amit egy hülye írt!

PETIT, A KÖLTŐ
Magocskák száraz tokban, kip, kop, kop, kip, kop, kop, feleselő pondrók, enyhe jambusokat költöget a lenge szellő - a fenyő ott fönn szimfóniát csinál belőle. Triolett, pasztorál, köröcske, rondó, verkli-balladák, elhasznált eszme: hol van a tavalyi hó, meg a rózsa? mi más a szerelem, mint hulló rózsaszál? És itt a községben köröskörül az élet: balsors, bohózat, becsület, igazság, bátorság, hűség, hősiség, bukás - minden a szövőszéken! ó, micsoda minták! erdők, mezők és patakok, folyók - és én mindenre vak, egy életen keresztül. Triolett, pasztorál, köröcske, rondó, magocskák száraz tokban, kip, kop, kop, kip, kop, kop, miféle kis jambusok ezek, mikor Homérosz és Whitman süvölt a fák közt?

KESSLERNÉ
(...) A családot azt én tartottam el, mosásból, oda is jött elébem az emberek minden titka, vagyishogy függöny, szoknya, ing, meg paplankendő. Mert minden holmi elöregszik egyszer, jobb kerül a helyébe, vagy semmi se, attól függ, jól megy az ember dolga, vagy sehogy. A szakadás csak megnől, szétmegy a foltja, nincs az a férc, vagy tű, ami a feslést utoléri, és van pecsét, amit nem visz ki szappan, és van olyan szín, ami megfakul akárhogy szidnak, hogy a ruha tönkrement. Zsebkendő, szalvéta, abrosz - titkok, egytől-egyig. Az élet, a nagy mosónő, ismeri mindet. És én, aki az összes temetést megnéztem Spoon Riverben, bizonyisten soha nem láttam halott arcot, hogy eszembe ne jusson: itten valamit kimostak, meg kivasaltak.