Csengett a fülem: csíííííng! Megráztam magam - ez tuti - irány a Frutt(i)a! Na nem a Fruttidi Mare, tenger (de jó lenne!) gyümölcsei, hanem a hejesen magyarított Frutta di mare, a Szkéné színház európai illat-pizzája. Jó nagy, kerek, gőzölgő fatálon szervírozva, telerakva minden földi (köz-) hejhóval és banális sztorival, effekttel, operett-ízű csorgó dalbetéttel, krimivel, „lopott gyerekkel”, emlékezetkieséssel, keresztbe-kassal. Minden olyan jól ismert maszlaggal, amit mostanában a televízió sorozatok formájában ránkzúdít. Majd’ meg fulladunk benne. Kínunkban nevetgéltünk a jól ismert ócska Riviéra és egyéb brazil sorozatsz övegeken, vagy a helyenként igen jól megoldott sorozat-színészi paródián, áldinamikus és ál-érzelgős zenei aláfestésen, ál-sztorin, ál-drámán, ál-..., úgyhogy az állunk is leesett. Magunktól, magunkról. Befaltuk a pizzát, az tuti, ahogy befaljuk a sorozatokat is. Nézzük, bambuljuk, fanyalgunk a primitívségén, de nem kapcsoljuk ki, csak néha reménykedve át-, hátha valami más, máshol. Miért itt/ott, hol?