Szép az, amikor a színész átlényegíti a tárgyakat, tere és súlya támad körülötte a levegőnek, élete az eszközöknek. Az színház és színészet. Amikor viszont a színész - mondjuk - felugrik egy asztalra, úgy tesz mintha lovagolna, de hát szegény csak egy asztalon ül és ugrál, az a színház hiánya. Az jelzi, hogy nincs átváltozás, nincs varázslat, nincs hatás. Csak egy sajnálatra méltó ember van, akit még a tetejébe jól megvilágítanak, és sokan néznek: ő meg ül az asztal tetején, és őrültül ugrál, mintha nem látná, hogy nem ló az, csak asztal. A néző ugyanis látja. Átlát a szitán. Bosszant, hogy erről írok: ez az újság nem az ilyenfajta kritika terepe, azt ugyanis már a válogatáskor, a meghívók és felkérések postázásakor kellett volna elvégezni.
A Harcikutyában semmi sincs a helyén. Az előadás szétcsúszik, és szellemképes, mintha valami ócska tévén néznénk, csupán a régi dicsőségek árnyéka világítja be a terét. Komoly dráma és önirónia keveredik benne, de a lehető legrosszabb arányban: a dráma súlytalanná válik tőle, a súlytalanság viszont unalmassá. Nincs benne eldöntve semmi, pedig a színház - és az előadás néhány résztvevője ezt igazán jól tudja, pontosabban tudta - döntés. Lemondás sok mindenről, hogy aztán a maradékot komolyan lehessen venni. Akár a súlytalanságot, akár a drámát. Itt viszont alapvető döntések hiányoznak. Hogy mást ne mondjak: miről szól az előadás, és mire való. Vagy konkrétabban: hogy deklamálhat-e a színész, miközben trafikban vásárolt rugós lézerkardot tart a kezében; és megvilágíthatják-e vörös fénnyel, aláfesthetik-e vészjósló Beethovennel a színpadra lépő sátánt. Komolytalan komolykodás, ájtatos viccelődés: senki pucájában nem volt elég vér ahhoz, hogy válasszon. Mintha az előadás készítői érezték volna, hogy nem képesek megfelelni saját ízlésüknek vagy céljaiknak, és ezért zavart kamaszok módjára, bármit tesznek, igyekeznek egyúttal rögtön jelezni is: tetteikért nem vállalják a felelősséget. Ezek az emberek valahol elvesztették az ízlésüket. Akad ugyan néhány szép színpadi megoldásuk, de hát ez részben a minimum, részben pedig jó néhányuk régebbi arvisurás előadásokból köszön vissza. Ripacskodnak: élvezik, hogy ha hanyattzuhannak a magasított színpadról, akkor a közönség hölgytagjai felsikoltanak, a férfiak pedig irigyül csettintenek.
Nem is magamat sajnálom, meg a közönséget, hanem őket. Már megint a régi nóta: az Arvisura helyén maradt arvisurányi űrt nem tölti be semmi. Néhány jó színész (Terhes, Deák) találkozott egy rossz rendezővel (Deák), és ez már nem az első alkalom. A színész játszik, mit tehetne mást, és ha nem akad senki, aki képes lenne kihasználni a benne felgyűlt testi és szellemi tudást, akkor is. Az Arvisura régi gárdája halott, de azért nem adja fel. Százféle formában és csoportban támad fel, hogy újra és újra nekirugaszkodjon, ám csak egyre nyilvánvalóbbá teszi a szomorú tényt: ezek a színészek parlagon hevernek, feleslegesek, egyelőre nem akad senki, aki elhozná nekik a feltámadást. Nehéz lesz kivárni, de szükséges. A régi babér csak arra való, hogy üljenek rajta, még az is jobb, mint ilyen lehetetlen biszbaszokkal visszamenőleg is visszavonni mindent. Tudom, könnyen beszélek, én csak néző vagyok. A részvét ezúttal azoknak jár, akik a színpadon voltak: nekik volt rosszabb, és ezt valószínűleg ők is tudják.