Készítettünk egy apró válogatást a ‘97-es fesztiváli lap hat számából, a színházra összpontosítva.
A 33 produkciót értékelő zsûri Gyémántfikuszát Oleg Zsukovszkij (Kisegítő iskola - 920 pont),


Ache!
Ache: A fehér kabin

(…) Az Ache ráér: nem sietnek, nem engedik, hogy a térben, ahol akcióikat végzik, a korunkra jellemző felfokozottság egy pillanatra eluralkodjék, nem foglalkoznak az izgalomra, eseményre éhes szemek kielégületlenségével. Nem a néző, és nem is a szakma elvárását szolgálja, hanem a fent említettek miatt halálra ítélt rítus irányát. „Fontos az irány!“ Tehát a néző, a szemlélő emelkedik, mozdul ki a rítus irányába. Mégis (csak semmi direktség!): az Ache antitörténete felvállaltan a 229 Bizonytalan Mozdulat is, amelyben a zene pusztán
„a hiányzó dramaturgia igazolása””, az in-tellektus ismeretanyagának megtámadása,
a lexikalitás, adatbogarászás elvetése,
a magasabb tartalom befogadására való
készülődés, lebontási folyamat (rítus-imitáció). Az együttlétünk a halálban, ahol az akció csak mint tünet, csak mint mutatvány, imitáció, de remény és esély is egyszerre. Ha az imitáció felfakad, úgy a rítus vertikális irányt kap, felemeli a horizontot. Itt nincs tanulság, nincs mondanivaló. („Növelni, nem nevelni“ – belső tágulás, gazdagodás.)
Az Ache ráér: ha valami nem funkcionál, az nem vált ki rezignáltságot, vagy kapkodást. Ez a nyugalom, nem azonos a színház elkendőző rutinjával, hiszen itt felvállalják azt, ha valami nem működik, és ez óriási

különbség – leplezetlenség, mezítelenség. Ezzel demonstrálják, hogy a játéknak tétje
a jelenlét oldott felelőssége, nem a verseny. Nem jobb akar lenni, hanem hiteles, igaz, őszinte, és ha ez sikerül, akkor ennél nincs jobb és több, mert ez a mérhetetlen fertály-ra tartozik – értékelhetőség fölött áll. (…)

Félszáraz,
minőségi
bohóctréfa
Kas Színház: Robinson-torzó

Nem tudom, hogy én lettem-e kiábrándultabb, vagy a vándorcirkuszok gyengébbek. Gyerekkoromban bolondul szerettem a cirkuszt, az utóbbi néhány nosztalgiázási kísérletem viszont kínos kudarcba fulladt. Régen a bohócokat vártam mindig a legjobban, de ezek a mostani siralmas próbálkozások
a porondon, vagy valamelyik cég bevásárlóközpontban felállított pódiumán rendre elkeserítenek. Nincs szó rá, hogy milyen szánalmasak, ötlettelenek a mostani bohócok. Egyszerűen felbőszít, hogy mennyire hülyének néznek engem, a közönséget. Mégsem velem lehet a baj, mert itt van ez a Méhes Csaba, ez kérem egy igazi bohóc, a legjobb fajtából. Vele együtt vagyunk hülyék, ő helyettem, helyetted csetlik–botlik a színpadon. Nem a porondon, hiszen színházat csinál a kiugrott pantomimos, egyszemélyeset. Igen jó Sólyom Tamás is, igazán nem
sértésnek szánom, de ő az untermann többnyire, profi módon adja fel a labdákat.
A dolog azonban arról a nyomorultról szól
a bőröndjével. Illetve kizárólag mirólunk: pontosan ilyenek vagyunk, mint ez a rózsaszín nyakkendős. Sokszor áltatom magam, hogy én inkább Péntek vagyok, igyekszem minél kevesebbet belekavarni a világba, nem
rontani rajta tovább. De ez nem igaz, mi mind emvéjrobinzonok vagyunk, el akarjuk adni a magunk szajréját: sampont, életbiztosítást, műanyag kockára applikált gégecsövet, színházat, újságot, mikor mi könnyebb. Ökoék meg a zöldek biztosan örülnek ennek az előadásnak, de igen nagyot tévednek, nem lehet Pénteknek lenni. Robinzon Csabi vagyunk te is, én is, lófogú idétlenek
a hordozható lakatlan szigetünkön. (...)

KÉTSZER EGY ÓRA
THEALTERSCHULE
Oleg Zsukovszkij: Kisegítő iskola

(…) Szörnykutyaharapást szörnyével: be kell ülnünk tehát azokba az iskolapadokba, amelyeket rendezett sorokban Oleg Zsukovszkij rakott elénk augusztus 2-án, szombaton este, kétszer is a JATE Klub osztállyá alakított alagsori termében azért, hogy a Sonderschule, mint alternatív event–színházi terápiás iskolai központ – gyógyításra alkalmassá váljon. Zsukovszkij gyermekké tesz, tehát szeret minket újra, azaz emlékezetünket visszavezeti tudatalattinkba, hogy tisztázzuk magunkat úgy, hogy felhozza belőlünk a játszadozás örömét. A félelmetes iskola itt hamar – amikor a tanár úr Zsukovszkij a kérem szépen szerepből hózentrógeres, rosszcsont nebulóvá vedlik – szabadulásunk
közösségi gyermekszobájává változik.
Ez az átváltozás a pedagógia csúcsa: a tanár megmutatja önmagát a diákoknak.
Zsukovszkij játékossága a bizalom művészete. Az eventekre, happeningekre jellemzően,
a különórába mindvégig beavatott közönség az őt ért első atrocitásokból, a mondd fel
a leckét és a hol a házi feladatod drámájának újraélése után még akkor is úgy viselkedik, mint egy osztály versus ez az osztály tovább dobálózik a pingpong labdákkal, amikor
a tanár már messze jár. Mindez azért lehetséges, mert a tanár – egy-két valóban teátrális magánszámtól eltekintve – kommunikál
a diákjaival. Megtanítja őket arra, hogyan asszociáljanak szavak nélkül: a táblára
a félholdat, a házikót, az ablakot, a napocskát és más szimbólumokat lehet kirakni.
A játékban van a te szabadságod: a tanár magához engedi a kisdedeket azért, hogy gondolkodjanak. Később a mélystruktúrák határán mozgó nyelvvel szembesíti a nebulókat: egy oktáveffekttel magasított mikrofonba kisiskolások elégtelen fogalmazás – dolgozatait kell felolvasni. A kisegítő iskolai oktatás végén a házi feladat a sok pingpong labda életünk végéig tartó pattogtatása, és az, hogy ha megdobnak pingpong labdával, dobd vissza pingpong labdával lesz. (…)

Galilei a strandon
Jay Scheib: Galileo sideral

(…) Most a legelején, mielőtt bárki bármit gondolhatna, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az ámerikai Jay Scheib és tsainak nincs hasa. Has helyett – ami szükségeltetne a gyors és lassú művészethez – nekik szalonna, piskóta, fasírthús, papundekli, cellulit, háj van, hej-haj. Hogy valaki színész (neadjisten: performer) lehessen, annak a fejlődés 3 fázisán kell átmennie. Ezek: a lekvár, amikor a személyiség még ide-oda kenhető, a puding, amikor már van némi tartása, de még reszket, mint
a kocsonya, és a mazsola, amikor kicsi és erős, mint a bors. Ez a társaság, ezen
a skálán még nem szerepelhet, még nem
álltak össze erőben és szépségben valamivé. Azt hiszem, állagban ott vannak, ahol boldogult Takács néni lekvárja, amit mi csak „fosatónak” hívtunk, ne tudjátok meg, miért.
A Galileo sziderál darab, darab idő, ami asztronómiai ismeretterjesztéssel és a tágas színen való töketlen (bocsánat, de ez
a harátlan szó magyar megfelelője)
vonszolódással van telítve, végleg elvette
a kedvemet attól, hogy asztronautának jelent-kezzek. Gimista koromban egy évig tanultunk csillagászatot, a szigorában rettenetes Iván töritanár adta elő, akitől úgy féltünk, hogy fentős lett tőle a combunk köze, ha csak rágondoltunk a feleltetésre. Mikor leérettségiztem, elhatároztam, nekivágok a szpésznek, de a Hajnalka lebeszélt róla. Csúnyán szakítottunk, de közben fellőtték a Farkas Bercit (a darabban, például, róla miért nincs szó?), én meg elolvastam a Túl a kék eseményho-rizonton c. szcifit, amiből megtudtam, hogy
a mélyűrt a hicsik uralják, és nekünk, humanoidoknak, annyi. Ebben a „történelmi darabban” mindezt láthattuk, legalábbis én.

HJÚSZTON
VÍ HEV Ö PRÁBLEM
M.T.O.M.: Oedipus

Nehéz az amcsi asztronautáknak Thébában. Egyrészt a dögvész, másrészt az előadás. Csak sírni, sírni, sírni. A New York-i Modern Theatre of Myth (Mítosz Modern Színháza) azt írja Oedipus című előadásáról, hogy „futurikus beavatási szertartás a XXI. század nézői számára”. Azért komoly dolgokkal ne hülyéskedjünk, mert úgy maradunk. Nyakig a szarban, mint Halál az Atreidészekben.
A Szophoklész-drámáról, annak értelmezéséről, dramaturgiai feldolgozásáról most nem fogunk értekezni. Az M.T.O.M. ugyanis semmi újat vagy érdekeset nem tesz hozzá a mítosz korábbi interpretálásaihoz, sőt. Fölmerül
a kérdés, minek „jelenítették” meg
egyáltalában ezt a sok törődést igénylő, szomorú, ámde tanulságos történetet…
Az előadás sematikusan koreografált, precízen deklamált, ízlésesen öltöztetett, unalmas munka. Jeles (5): a mellékszereplők felvételizhetnek a színművészetire, a főszereplők kezdhetik elfelejteni, amit ott bebifláztak. (…)
Egy öreg rendező barátom mindig azt hajtogatta a társulatának: „Gyerekek, ne lelkesedjetek – ez az amatőrök tulajdonsága. Dolgozzatok és imádkozzatok, célok nélkül. Ez kurva nehéz lesz, és elveszi a lelkesedéseteket. Így majd eléritek a lelkesültség fokát. Profik lesztek: szomorú, kemény,
kiszámíthatatlan figurák. Bizony, mondom néktek, nahát.” De ez egy kőkeményen optimista társaság, remekül beszélnek angolul, jelmezük igazi selyem, csipke, fátyol, bőr. Ezüst negyeddolárosokat ejtenek rézedényekbe. (…)

HOPPÁ, (HER)ÉLÜNK !
Szegedi Nemzeti Színház:
III Richárd…

(…) Zsótér darabja azokat a kékharisnyákat, és mondjuk férfi megfelelőiket, a zöldnadrágosokat elégíti ki, akiknek önismerete megállt a macsó buzulásnál, és a valójában férfi módra élvező, pornófilmekben játszadozó nők leszbikus aktusainál. A dörgedelmes, drámai konfliktusokról üvöltöző monológok és csinált dialógusok mögé szorult, főleg férfi, de azért férfi–nő aktus–párharcok maníros jelzésszerűségükkel, maszkok és díszletek mögé bújtatott hamis prüdériájával unalmas szoftpornó–előadást hoznak létre, ahol a néző sem lehet más, mint kukkoló Onán a Zsinagógában. (…) Hans Henny Jahnn azért tényleg nagyon izgalmas író volt. Horváth Lajos Ottó pedig valóban szuggesztív tanult színész.
A menny – föld – pokol horizontális és vertikális színpadot összefogó, kétszintes, keretül szolgáló, szabadságkorlátozó fémkonstrukció is lenyűgöző. A III. Richard megkoronázása című dráma pedig a Hoppá, élünk! antológiabeli magyar közlése óta, úgy látszik, (her)élünkre változott.

AZ UNALMAS SZÍNHÁZ

Az unalmas színház okos, akárcsak a jó művész, aki szeretne szarni a művészetre.
A műszarás szlogenje a vécétartály és
a kübli között rámázandó a következő
formában: ugye, Ön is szeretne szarni
a művészetre? Mert akkor már abban
a helyzetben vagyunk, hogy cselekednünk kell. Okosan és precízen, azokban a pillanatokban. Mert van olyan ember, aki kurvára szeret viccelődni, egészen addig, amíg az nem róla szól. Szóval, benne kell lennünk
a dolgukat végzők hálózatában. Dolgozó emberek vagyunk, a szabadság fantomjai. A szabadság pedig olyan kiszolgáltatottság, mint Bun~uel filmjeiben az angyal röpte. Öldöklő. Hegyezi a tollakat és álmainkba hozza a levágott kézfejet. Addig tart minket fogva a szobában az angyal, amíg maszkjaink leáznak rólunk. Civilizációnk nehezen dönthető romba. (…) Az okos színház első előadásának címe: A dög unalma, avagy
a földbe temetett csont mindig nedves marad. Játék a Cabaret Voltaire-től és a koncentrációs táborokból. (…)
Tzara száznegyvennégyszer ordít és még mindig szimpatikusnak érzi magát. (…)

HANGOK A BÜFÉBŐL
Véleménykutatást végeztünk…

Újvidéken járok egyetemre, a bölcsészkarra. Véletlenül keveredtem ide, trappista sajtért jöttem a piacra. Láttam a III. Richárdot, de nem tetszett. Túl sematikusan ábrázolta
a hatalom és az egyén viszonyát. Mi ezt, odaát, a Balkánon, már jobban megismertük. Ü. Antal (28)
Elfoglalt újságíró vagyok, és mellette zenélek. Teljesen más ügyben jöttem Szegedre, mondhatni emocionális okokból. Felkértek, írjak cikket a nyitó előadásról. Szörnyen tetszett. A többit majd később. L. Zsolt (29)
Külföldről jöttem, töröm a magyart. Csak részben értettem a szöveget, de nem zavart. Kellenek ezek a rendezvények, mert kell az alternatív kultúra. A büfé azonban drága.
K. Jan (33)

Véletlenül keveredtem ide, a California Fitness ügyében utazom. Szeretné gyémántpálmás menedzserré válni, de ez szinte elérhetetlen. Nagyon el voltam keseredve, és ez az előadás (ti. a III. Richárd) sokat javított a lelkiállapotomon. B. Ági (38)
Én vagyok a büfés, hoztam egy dupla unikumot. A fesztivált még nem láttam, mert ugye, itt dolgoztam. És, hát ugye, nem is fogom, mert végig dolgoznom kell. De azért drukkolok. P. Zoli (36)
Basszátok meg, unom ezt az intellektualizálást. Egyetek húst, a sárgarépa öl. Utálom a színházat. Nézzetek Schwarzeneggert, de össze ne tévesszétek a Schwarzkoglerrel!
T. Sándor (42)

ESIK AZ ESŐ
Memento valami, valaki

Esik az eső. Piszkosul esik. Kern van annyira jó színész, hogy énektudás nélkül is csinált két jó lemezt. (Viszont nincs annyira jó színész, hogy filmrendezői tudás nélkül csinált volna egy jó filmet.) Mocskosul esik. Behúzódom
a büfé sarkába, nincs kedvem előbújni onnan. Eddig pedig pörgött a fesztivál, és
a műsoron kívül ehhez kellett Szeged. Délvidéki város, mit tudom én, mitől. Ilyen fesztivál nem lehetne Budapesten. Debrecenben se. Esetleg még Pécsen. Halló, pécsiek, szervezhetnétek valamit az őszre! Ha idén már nem megy, akkor jövőre. Nagyon rendben lenne: tavasszal Alternatív Szemle, nyár közepén Thealter, végül vénasszonyok nyara a Mecsekben. „Budapest – Szeged – Pécs alternatív színházi háromszög.” Budapest egy izgalmas nő: csúnya és szép, elbűvölő és undorító egyszerre. Se vele, se nélküle. Úgy se fogod elhagyni, lehetetlen, de hogy végképp be ne csavarodj, azért kell Szeged és Pécs. Délvidéki városok.
A gyerek sokkal megbízhatóbban ítél, mint
a felnőtt a sok hülye koncepciójával. Bolondul szerettem a Sándor Mátyást, a filmet, a regényt. Mit ettem azon a langyos Monte Christo–sztorin? A délvidéket. Majdnem mediterrán, Adria, Balkán. Idétlen háború, ők menekültek, én meg nem bírtam csavarogni. Nekünk nincsen tengerünk, ezt nem lehet kiheverni. Örök komplexus: a legnyamvadtabb népeknek is van, csak nekünk, büszke, párja nincs fajnak nem. Eltüntethetetlen szépséghiba. Amikor három tenger mosta, az is csak okkupáció, vazallusállam meg perszonálunió volt. Süket demagógia. Nincs közünk a Földközi–tenger legócskább öbléhez sem, pedig a tenger távlat, lehetőség, életerő. Szárazföldi patkányok, bámuljuk az Onedin családot. De az csak többé kevésbé. Az igazi tenger délen van, három kontinens határán, mindenféle kultúra bölcsője.
Nekünk a tenger azonos a délvidékkel. Nem tudom, miért hittem sokáig, hogy Fiuméhez sok közünk van. Rijekában egyetlen magyar dolgot találtam, a kikötőben az a cölöp, tőke, bütyök (szárazföldi patkány, mit tudom én, hogy hívják). Öntött vas, benne a magyar felirat, címer, évszám: 1908. Igyekeztünk az illúziót. A horvátok máig is használják, a cölöp az övék, a felirat mindegy. Volt az a kis korrekció kilencszázhúszban, minden illúziónk odalett. Marad a délvidék lehellete: Szeged és Pécs. A Jánosról Janusra latinosított Csezmiczei mandulafácskája, meg a Thealter. Nem csodálkoznék, ha a Tisza helyett a tengerpartra érnék le. Azazhogy mégiscsak, ha elsodorná a dagály a Lapost. Olyan, amilyen, de mégiscsak délvidék. Itt is csak
a Százszorszépből nézik ki a hajukat meg
a ruhájukat, de mégis szebbek a lányok.
Délvidéki tűz, vagy mi. Csak most reménytelenül sok rajtuk a ruha. Mindenkin, kivéve engem. Semmi felszerelésem az esőhöz. Akárhányszor (két kezemen megszámolom) voltam Szegeden, mindig meleg, napsütés (ebből lehet tudni, hogy télen soha), fel sem merült bennem, hogy Szegeden is eshet
az eső. Egy délvidéki városban ne essen
az eső, akkor lőttek a hangulatnak.
Esős Thealter nem az igazi, a sör se ízlik, keserű. Nézek ki a fejemből, nyavalygok. Süss fel nap, fényes szellők fújják. Ludak
a kertek alatt, satöbbi. Esik az eső.