Elsősorban a Tin-Tin Quartett tagjaként ismerhetett meg a közönség. Első rendezésedben a hangzás különleges dramaturgiájára építesz. Szőke Szabolcs: A Stúdió K egyik alapító tagja voltam, képzőművészként kerültem oda, majd zenészként találtam meg a helyemet. Sokáig dolgoztam együtt Fodor Tamással és társulatával, majd '76-ban a koncertezések miatt egy időre szünetelt a kapcsolatunk. 1978-ban, mint külsőst, hívott vissza Fodor a Woyzeckbe. Később, '81-ben is készítettünk közös produkciókat: a Leonce és Lénát és a Bankettet. Ezekben a darabokban már működtek a jelenlegi „hólyag”-ötletek: a zenészek elkülönültek a térben és csak aláfestették az előadás, hanem a színészek kezébe zeneszerszámot adtam. Így a zenének és a hangszereknek komoly dramaturgiai funkciója lett. A zenei impovizációk tanulságaiból építettük fel a darab lényegét.

A színészekben gondolkodtál. Vajon, a színészek mennyiben gondolkodtak benned és a zenédben?
Rácz Attila: Amikor Szabolcs megjelent  a Stúdió K-ban egy kész tervet hozott, ami már egy évtizede érlelődött benne. Ez a feladat azért volt nagyon fontos nekünk, mert a  társulat ‘94-es újraindulása óta mindannyiunknak meg kellett küzdenünk azért, hogy leváljunk a társulatot körülölelő, múltat idéző mítoszról. Szabolcs tervében megvolt az esélye annak, hogy ki tudja zökkenteni a nézőt abból a „megrögzött” állapotából, hogy fejében a szokásos panelek lapozódjanak egymásra, egyszerűen csak nyitott legyen és figyeljen. A Hólyagcirkuszban a zene felől közelítettünk a színházhoz. Színészileg nem az volt a fontos, hogy megtanultunk harminckettő-ötödöket ütögetni, húzogatni, hanem hogy van egy felszabadító út, amely elvisz bennünket egy olyan jelenlétig, ahol emberek egymáshoz tudnak kapcsolódni, ahol viszonyok alakulhatnak ki. Ezek többnyire nem előre rögzített dramaturgiai viszonyok, hanem sokkal inkább dinamikai és hangulati összetevők függvényei, amiket a próbákon és az előadásokon hoztunk össze.
A Hólyagcirkusznak az volt számunkra a legnagyobb előnye, hogy rengeteg képzeletbeli cölöp létezik a tó felszíne felett, ami a játéktér. Mi pedig bátran ugrálhatunk jobbra-balra a cölöpökön, vagy akár eshetünk a vízbe is.

A darab sok lehetőséget ad a játékra, az improvizációra.
R.A.: Valóban nagyon sok lehetőség van benne, szükség van a jelenlétre, mert különben aznap este nem lesz semmi. „Kíváncsian várjuk, hogy létrejön-e valami.” Ez a szöveg, benne van a darabban is. Nem behozunk egy figurát, egy betanult helyzetsort és szöveget, hanem kíváncsain várjuk, hogy létrejön-e valami.
SZ. SZ.: Következő darabunkat, a Keserű bolondokat is együtt fogjuk folytatni. Gyakorlatilag önálló társulat lettünk, a Stúdió K szárnyai alatt. 1976-77-ben elhagyott a színházi munka–hangulat, ami engem akkori-ban nagyon erősen megérintett. Majd jött a mai korszak, van egy új nemzedék, én pedig az ötvenes korosztály tagja vagyok. Mégis, mivel nem terheltek meg az elmúlt évek színházi görcsei, most össze tudunk ölelkezni egymással és azokkal a dolgokkal, ami a mai kilencvenes éveket jellemzi. Amikor a Hólyagcirkuszt csináltuk, úgy gondoltuk, hogy megoldunk egy feladatot, aztán nem tudjuk, hogy mi lesz. Most már egy másik szemüveggel, érettebben nézzük, amit csinálunk.

Játszottatok már korábban is Szegeden? Van–e valami érdekes élményetek, ami  ehhez a városhoz kötődik?
SZ. SZ.: Gyakran jártam Szegeden. A Thealter fesztiválhoz ún. járulékos programként, a Tin-Tin Quartettel léptünk fel. Egy ilyen fesztiválon gyakran sokkal jobb közegben tud játszani egy muzsikus, mint akár egy dzsessz fesztiválon, vagy más zenei fesztiválon.
R.A.: 1995-ben  Zalán Tibor Veszteglés című darabjával voltam utoljára a Thealteren, ami egy szekéren játszódott. Az előadás második képében a bal első kerék csapszege kiesett. Ha akkor kiesett volna a kerék, tényleg megfeneklünk. Előadás közben végül nagynehezen megtaláltuk a csapszeget. Nem volt kellemes helyzet, de mára már inkább jó emlék maradt.

A Hólyagcirkuszban ugyan nincs csapszeg, de itt is lehetnek veszélyes gócok...
SZ. SZ.: Itt a hólyagokkal lehetnek problémák. Előadás előtt, amikor bepróbáljuk őket, még tökéletesen behangolható hangszerek, de könnyen elmozdulhatnak, vagy leeresztenek.
R.A.: A hólyagok, azok még hagyján! A földön, van egy basszus citera-nyisszandó nevű hangszer, ami itt a csapszeg szerepét tölti be, mert több méter hosszan húzódik keresztben a húr. Ha nem vigyázunk, könnyen felbukunk benne. Ami minden előadás előtt meg is szokott történni, leginkább néhány perccel előtte, úgyhogy Szabolcsnak van ideje újrahangolni, amíg a nézők egy kicsivel tovább isznak a büfében.