Jeles, az idegen, ma itt lesz velünk. Akarja – nem tehet mást. Nem akarja – tehet mást. Farkasszemet nézünk csavargóival és gyermekeivel, filmszínháza celluloid pódiumán meglessük hideg titkait. Fagypont alatt miénk a világ/a.

E filmek jelentős része színházról szól: korábbi előadásokat rögzít, jól ismert színdarabot formál át, vagy egy előadás létrejöttét dokumentálja. Ettől még filmek maradnak, de azok, akiket éppen rengeteg színház vesz körül, talán másképp nézik és látják majd őket. A filmek különös helyzetbe kerülnek: a következő néhány napon valószínűleg a moziteremet is a Színház sűrű levegője tölti majd be, és ez — színházian — kiszolgáltatja őket nézőinek. Átalakulnak, fesztiváliasodnak.

Van néhány pillanat a Revizor-ban, amikor szereplői, a Csehovot próbáló hajléktalanok jelenléte olyan intenzív, olyan erőt sugároz, ami még a képernyőn is átsüt. Egy rutinos színésznek sem könnyű, sőt szinte lehetetlen újra és újra felidézni a próbán elért csúcspontokat, ők pedig valószínűleg képtelenek erre. Viszont van az az egy pillantuk... — ők talán észre sem vették.

Ha, mondjuk az Angyali üdvözlet gyerekszereplői színről színre nőni, korosodni kezdenének, mi lenne belőlük végül Londonban? Én arra tippelek, hogy a Revizor hajléktalanjai.

Lehet e Jeles kedvetlen, esetleg keservvel teljes, de nem embertelen. Nem. Nem enged ennek: ennen lelke, helyzete, szelleme deleje ellen egyetlen leverhetetlen jelet emel: embert keres.

”Amatőröket” fikcióba helyezni, stilizált helyzetben vagy akár a saját, a film számára reprodukált körülményeik között természetesnek mutatni – lehetetlen. Persze, van ellenbizonyíték, és az persze a Jeles. Ez ügyben tudhat valamit, amit nem árult még el másnak. Vajon sokat beszélget a szereplőivel? Közvetlen? Vagy távolságot tart, részvétlen kívülállósága segíti? Helyzetet képes teremteni, vagy csak szerencsés? A Kis Valentino, az Álombrigád — olyan közelről mutatja a valóságot, hogy minden mesésnek látszik benne, szereplői átalakulnak, mint egy természetfilm óriásira felnagyított, emberforma sáskái.

A Revizor, ugyebár, egy kudarc története.

 A szavak mindig deformálódnak: kétértelműek, kiismerhetetlenek és mintha mások diktálnák őket. Mégis: bennük van a szépség lehetősége. Dallá válnak meg képpé. A szóval szembeni gyanúja, mintha nem változott volna az elmúlt évtizedekben. Kitart a bizalmatlansága mellett.
Pedig hallom, ír is. Naplót meg ilyen kis izéket.

És arról miért hallgatok, hogy egyszerűen szeretem ezeket a filmeket? Nyilván erről volna a legnehezebb írnom.

Hogy van az, hogy ha Jeles a téma, az ember ellenállhatatlanul töredékekben és szösszenetekben kezd fogalmazni? Talán mert őt is vonzza a kollázs, az össze nem illő dolgok egymásmellé állítása, tükrözetetése, labirintusba szervezése. De az is lehet, hogy így szimplán egyszerűbb. Elkerülhető egy elmélet kidolgozása, valami általánosító pályakép megfogalmazása. A szilánkok biztosabbak.

Pedig mítosza van. Kezd érinthetetlenné válni, sarokkővé, igazodási ponttá. (A tőle lopottakból igazi sikerfilm is készült már.) Valószínűleg nem ő akarja így; de akármihez nyúl, az olyan nagyon átalakul, jellegzetesen különbözővé válik, hogy ez talán szükségszerű. Mégis ritkán írnak róla. Mondom: nehéz összefoglalni.

Mindaz, amit Jeles András valaha filmre vett, most látható lesz a fesztiválon. Ez a teljes Jeles. Amit színházban csinált (Monteverdi Birkózókör, egyéb), az még a filmváltozatát is beszámítva, elveszett. Egykori nézői hiányzos emlékezete őrzi, mondjuk. Egy előadás mulandó, aktuális, esetleges és átmeneti, a film pedig mindennek az ellenkezője. Megváltoztathatatlan. Ha kell, kivárja saját korát, saját nézőit. Ezért egészíthetik ki egymást ezek a filmek és ezek a színházak itt, a fesztivál idején.