„Nem róla beszélni, hanem AZT mondani.” A lényeget körülményeskedés, játszogatás, mellébeszélés – művészkedés nélkül elővezetni. Az álló idő színháza nem színház, névtelen színészei nem színészek – ezért van esélyük, hogy arrafelé járjanak, amerre Artaud próbálta a színházat irányítani.

Szar. Ezt mondja Übü papa. Nincs finomkodás, nincs szaharolás, az nem volna méltó a helyzethez. A helyzethez (az övékhez – gondoltam, mikor bementem; meg az enyémhez – gondoltam végül, amikor kijöttem) csak Übü papa méltó. A darabválasztás tehát nagyszerű. Persze az is lehet, hogy akármit játszanának itt, az úgyis csak Übüvé alakulna. Már az első felvonás:
a nagy rácsos kapu, a folyosók, a kedélyeskedő őrök is ehhez készítik elő a terepet. Aztán a földhöz csavarozott padjaival kultúrcentrumként, de valószínűleg kápolnaként is szolgáló kis gőzfürdő is. Übü az egész világ, és szar benne minden férfi és nő. Lengyelországba vagyunk zárva örökre, és – én azért könnyen beszélek – kint sem mozog olyan nagyon az idő.
Ebből az is következik, hogy az írott szöveg itt szinte felesleges – sokkal kevésbé fontos, mint az előadás készítői gondolják. Játékuk Übüt keltette életre a maga csúf pucérságában. A színházat nem kellett csinálniuk: valószínűleg nem voltak még színészek, akik ilyen jól ismerték volna, a butaság, a hatalom, a kiszolgáltatottság és a gonoszság groteszkjét. Bátorságuk inkább ott van, hogy vállalják, amit tudnak, és készek is megmutatni.
Rendezőjüknek viszont néha inába száll a bátorsága. Elveszti az önbizalmát, kevésnek tartja mindezt, és „színházat” akar játszatni. Ha valami szívszorító, nincs szükség effektekre, ha pedig látszik, kár megpróbálni jelezni is.
A dalos finálé például felesleges játék, valami kívülről jött koncepció betolakodása. A közönség persze örül a feloldásnak, a vicces jelmezeknek, a régi slágernek, az olcsón, indokolatlanul kapott megkönnyebbülésnek – nevet, és tapsol.
Pedig mi volt itt eddig! Lehet, hogy Jarry parodizálni akarta Shakespeare-t, de Az Álló Idő Színháza inkább modernizálta. Korszerűsítette, ezred- és világvégésítette.
A nagy láda, amiből a színészek előbújnak, és ami sokféleképpen átalakulva többnyire a játék tere és eszköze, mindent bábszínházasít:
a paraván mögé nem való túlméretes, izmos, tetovált, palacsintasütős Vitéz Lászlók valami visszavonhatatlan kizökkenést, összekeveredést jeleznek. Eltévedtek, nem jó helyen vannak. Vagy nincs is jó hely.
Nem kímélik magukat. Teljes erővel játszanak, nem óvatoskodnak. Néha akaratlanul is áttetszenek a szöveg alatt, a szerep mögött meghúzódó saját viszonyaik, és ott ugyanazt látjuk, mint a felszínen, a darabban. Az utálatos összezártság, az egymásnak való kiszolgáltatottság helyzeteit.
Máskor meg szándékosan emlékeztetnek arra, hol vagyunk, és kik ők. A szövegbe visszacsempésződnek a benti hétköznapok szavai és szereplői: az irónia is azért nagyszerű, mert itt csak keserű lehet. Ez nem az a fajta színház, ami kiszakít, kivarázsol a hétköznapokból, hanem inkább két ököllel nyom vissza. Bele a szarba.
A cárral vívandó csata előtti jelenet a leghosszabb, a börtön hétköznapjait felidéző betét: félelmetes indulatok, sok megaláztatás, zaj, kíméletlen káosz sűrűsödik benne.
Bemenni nem volt jó (rácsok, zárak, őrök), de az előadás után kijönni is rossz volt. Már a Mars tér is szar. Nézzetek körül: mindenütt csak Übük!
Nincs ennél színházabb: a MASZK távoli vendégeket hív, jönnek–mennek a sztárok, közben a Csillag börtönben néhány fegyenc olyasmit csinál, amit tilos nem megnézni.