Ünnepeljünk, barátocskáim, szóljanak a harsonák kacagjanak mindazok, akik bíztak még a színházban! Lám csak, lehetséges mégis: kopott deszkán, meztelenül igazán megrázót, röhejest, mókásat és komolyat mutatni. Emberből, testből, arcból, mozdulatból előadást teremteni. Mert ennek a magasabbik férfinak az arca egy teljesen külön előadás. A keze a másik, roggyant háta a harmadik. És társainak jár még kettő. Az öt volna éppen, másutt felhígítanák mondjuk tízre, de mi egyben kapjuk, ólomköd súlyúvá sűrítve.
Nincs idő az üres másodpercekre.
A közönséget is azonnal magukkal ragadják, végre felenged a nézőtéri fagy: már a darab elején, a Dzsingisz Kánba is bekiabálnak, tapsolnak, füttyögnek – itt szabad. Olyan erő sugárzik a színpadról, hogy nincs mitől félteni ezt a triót. Úgyis a tűzzel játszanak. Meg vízzel is, meg általában az elemekkel, élettel, halállal – igazi nagy bohócok módjára. Ripacsok, de szeretettel mondva. A színpad megbűvölte őket, és minden mozdulatukon átsüt ez a szerelem, a test öröme, a mozdulatban rejlő lehetőségek eufóriája. Mindent mernek, és semmit sem szégyellnek, mert semmi sem állhat ellent annak az elsöprő energiának, kirobbanó ártatlanságnak, ami bennük van. Irigylem azt a hőfokot, amit sugároznak. És nem irigylem magunkat. Ezek után végképp ócska langyos ócskaságnak tűnik mindaz a félkész, homlokráncoló komolysággal összehordott bamba show és művészet, amit az elmúlt napokban végignézhettünk.
A sok idétlen után végre bohócokat láttunk. Egyikük fellépett egy szék ülőkéjére és onnan tovább a támlára. Nem múlhatott sokon az egyensúly. Márpedig ilyen a jó színház. Ott van, ahol lennie kell, az eldönthetetlen épphogyban, a majdnem dőlő éppmegáll táján. Ahol ébren tart a veszély, és nem bambásít a biztonság. Ott mindent lehet. Miért is ne lehetne mondjuk hülye slágereket énekelni, ha úgyis halál van a dal mögött, az ad neki súlyt. Hiszen itt minden mögött halál van, a dal mögött is. Ettől aztán mindenen röhöghetünk. Cirkuszban vagyunk. Tűzijáték, tűz, zászlók, bohócok, álmok, óriások és törpék között. Gyors és lassú számok váltogatják egymást, mozdulatlanok és mozgók. Néha, mintha a súlytalanok lennének, máskor meg odacementezve szorulnak a földhöz. A bohócok nemzetközi nyelvén, olaszul hablatyolnak, de úgyis mindenki érti őket. A tarott figurái sorakoznak elő, király, kaszás, dáma, bohóc, a háttérben szégyellős, meredező falloszú csontváz álldogál. Aztán kiszalad inkább, átváltozik, és visszatér száz alakban. De mindig mezítláb van, mezítláb a gyalulatlan padlón. Nem kímélik magukat, úgyhogy mi se kíméljük magunkat. Jegyezzük meg, hogy van ilyen színház is, és ennél kevesebbel ne érjük be ezentúl.