Anno, még a Cabaret Voltaire idejében az, amit ma performansznak nevezünk, bármennyire furcsa, de színház volt: Tzarát és Huelsenbecket, Ballt nem valamiféle önmagáért való újdonság érdekelte, mint ahogy azt a fából vaskarika posztmodern esztétikáját művelő teoretikusok gyakran állítják. Az avantgárd az újdonság varázsát, mint esztétikai kategóriát, meghagyja a „szemlélődő művészet” számára.
A performansz, a szándéka szerint avantgárd tett (a jó és a rossz gyorsminőségi előjele nélkül) a kontemplatív művészettel szemben, egy mélyebb–közvetlenebb tudatállapot elérése okán veti el a színházi dramaturgiát. A szándék egyszerű és minden esetben az újdonság erejével hat: nem rombolni akar, csupán nem kíván épületes lenni. A Cabaret Voltaire is csak színházat csinált, azzal a különbséggel, hogy vissza akart találni a gyökerekhez: a közösségi együttlét rituális közvetlenségéhez. Tzaráék előadásai a közönség aktív reakcióival és bevonásával karöltve működtek.
Azóta már legalább hetven év eltelt, az időközben létrejött műforma, a performansz (idetartozik még a happening, az event, az akció is) pedig burjánzik. Színházi emberek, képzőművészek, filmesek, írók, költők és zenészek – akik úgy érezték, hogy gondolataikat egy közvetítő, mégis átfogóbb médiumban kell megvalósítaniuk – után, ma már a magukat „csak” performereknek nevező alkotók is aktívak, szerte a világon. Az utóbbi évtizedben nyilvánvaló lett – erre a mind érdektelenebb, „tiszta” performanszfesztiválok szolgálnak bizonyságul –, hogy a performansz vagy megmarad a valóság keretei között és az utca emberét provokálja tovább, vagy pedig ismét más médiumokkal köt házasságot.
Az utóbbi lehetőséget választotta a Triceps vezette Opál Színház is. Performansz–színházuk előadása a JATE Klubban több mint üdítő színfoltja volt az idei, lanyha produkcióktól hemzsegő Thealternek (kár, hogy az alternatív programként szereplő Clipa félimpró miatt kevesen látták). A négy részből álló Szamba Dance Macabre a Tetrapakk performansszal indult. Kilenc alak, állandó érzelem (a hősiesség, az öröm, a csodálkozás, az erotika, a nyugalom, a fájdalom, a félelem, a düh, az undor) képében vonult fel egy úton, az úvélámpákkal megvilágított teremben, Bada Dada örökkretén rajzai alatt, hungarocell darabok között, Megadeth-pólókban, Residents-maszkokban. Hogy aztán egy pancsoló medencébe beülve, sárgarépát ropogtatva „az undor” rituálisan szétvágjon baltával negyven liter, 3,3% zsírtartalmú tejet. A kultúrmocsok (élükön a megváltó ufókkal) elküldése a halál penis equi in acqua frigidájába a Bada Dada internacionálé-neotonfamília-boniemabba-dedikúl-szantamaria-illés karaoke-halállal, és a fejünkre húzott McDonalds szatyrokkal együtt folytatódott. Ekkor már a kultúrgány szétfröcsenntett tejkence (én is nadrágot mostam), megcsúszásra a banánnál is alkalmasabb réparudacskák és ondótejszag, hungarocell-morzsalék között áradt, hogy aztán megérkezzen a neoizmus szellemét parafrazáló különítmény.
A vörösbe öltözött tűzlovagok menetlépésben, hernyóként összetapadva vittek fel minket a JATE Klub belső udvarára, A lángoló fridzsider helyszínére. A Marcel Duchamp–ready–made hűtőszekrény és a pirosba öltözött performerek a purgatóriumban égtek a földre szórt, vörös színű Ex-stasis első számának legalább ötven példányával együtt. Konyhai eszközökkel (kés, villa, olló, nem gyerek kezébe való ugyebár) és zenével kísért, mindvégig mozgalmas ready-made (fétis)performanszuk a hűtőszekrénynek a közönség elé dobásával végződött, amikor a szétesett háztartási gépből kizúdult az ózónpajzsot símogató ammóniagáz. Aki nem menekült gyorsan, az mélyen letüdőzhette a fogyasztói (fétis)társadalom rendkívül kellemetlen és kártékony, de kijózanítóan hasznos, fullasztó gőzeit. A rohanás után már mindenki, gátlásaitól szabadultan hall-gatta a Paleo Acid dobduókat, amelyek átvezettek a hajnalig tartó Diesel Discóba. Művészet és valóság szórakoztatóan egymásba oldódott, aki ott volt, sokkal többet kapott, mintha csak egy előadást nézett volna meg. A disco party miatt több órásra nyújtott performansz hajnalra már teljesen gátat szabott a mocsadéknak, a zacskómaszkot húzott McKözönség visszakapta a Hamburger Istenétől a fejét, az eurodiscóban újraélte gyerekkorát (és feldogozta felnőttkori frusztrációit), találkozott Marcel Duchamp jótékony szellemével és játszott is a tűzzel.
Az Opál Színház ereje abban nyilvánul meg, hogy játékosan, akcióit szigorúan a valóságba integrálva, érti újra az ember kultúrateremtő rítusát. Pátosz, ódika és romantika nélkül szembesülünk világba vetettségünk passzivitásával és azzal az úttal, melynek célja maga az út, ahol kollektív és egyéni tudatunk is, mint az új vérrel feltöltött corpus cavernosum válik magunk megtapasztalásának tárgyává. A Samba Dance Macabre után már nem hihetünk csak a szemlélődő művészetnek, mert az igazság új és régi mítoszainkon túl – hiszen ezek is már a vágy titokzatos kultúrtrágyái (sic!) –, biztosan odaát van.