Kommentár I.
Volt
nekem egy nagybátyám. Õ agyvérzéssel született – emiatt több mûtéten
esett át. Nagyon szerette az embereket és az életet. Epilepsziás
rohamai nem tudom pontosan, hány éves korában kezdôdtek, azt viszont
tudom, hogy sok gyógyszert szedett, és mindig nagyon figyelte az
óráját, hogy pontosan idôben vegye be azokat. A nagymamáék akkoriban
egy téglagyár telephelyén laktak Emlékszem, a kuli megrezegtette a
falakat, hiszen csak pár méterre haladt el a ház mellett, amikor a
kiégetésre szánt téglákat szállította a kemence-beállókhoz. Volt ott a
téglagyárban egy üres disznóól, amit a Lacika – így hívták a
nagybátyámat – átalakított: kibélelte újságpapírral, kimeszelte és
ráfestett egy házszámot is. Ez volt az ô házikója, ide húzódott vissza,
amikor egyedüllétre vágyott. Egyszer beavatott egy fontos tervébe, ami
akkoriban nagyon foglalkoztatta. Errôl csak mi tudtunk, és hallgattunk
is róla. Téglaport vegyített össze vízzel és ezt a keveréket
flakonokban tárolta, s amikor megkérdeztem tôle, hogy mire lesz ez jó,
vagy mi a célja vele, akkor azt válaszolta, hogy biztosan látom, mennyi
a rosszaság körülöttünk. Õ úgy döntött, elkezdi a maga kísérleteit és
ezzel a vegyülettel naponta háromszor, pontban a saját gyógyszereinek
bevételével egy idôben, meglocsolja a téglagyár területének azon
részeit, ahol a legtöbb veszekedést, kiabálást szokta hallani. Pár hét
múlva örömmel újságolta: hat a szer, mert azokon a területeken kevesebb
a gyûlölködés, békésebbek az emberek, mint annak elôtte.
Ha
jött a roham, mindig útra kelt, csak úgy gyalogszerrel tíz kilométert
is megtett akár. Egyik nap a nagymama elküldte ôt a boltba vásárolni.
Laci ezután többé nem jött haza. Sokszor mondta, hogy elindul, és keres
magának egy orvost, aki meggyógyítja.
Budapesten,
egy metrókocsiban halt meg. Rohamot kapott – az emberek nem segítettek
neki, úgy mesélték, részegnek nézték. 19 éves volt.
Elôttem
van, ahogy az óráját nézi és siet, hogy gyógyszereit bevegye, és
elôttem van, amint szalad a flakonjával, hogy harmóniát teremtsen… – ez
volt életem legmegindítóbb és legszebb Istentisztelete. – Nincs hozzá
fogható vasárnapi prédikáció…
Kommentár II.
Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élôtesthez.
Éjjel,
a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a világ! De ládd:
egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat alatt.
Egy
gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint csillagtól
csillagig. Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong
a térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége
nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a kamra
falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra falán
akkora rést ütött, melyen már kifér.
Weöres Sándor: A mozdulatlan utazás
|