„Hejj-hajj! Ebben a betyár világban bemegy a szegény ember a kórházba, azután vagy kijön, vagy nem. Van, akit bevisznek, azután kijön. Más bemegy, de ki már viszik. De olyan is van, aki csak úgy jön-megy…”

„A játék kórházi életképpel kezdôdik: a pisiscsészék fölött pipiskedô nôvérkék idétlensége itt is hihetetlenül valódi, szövegeik az életbôl vagy egy tévésorozatból ellesettek. Kabaré az egész, méghozzá a szégyentelen fajtából, melyben a gegek könnyedén simulnak egybe a reális és stilizált között egyensúlyozó játékkal. Hirtelen fordul a világ, az azonosítható helyrôl és idôbôl egy ugrással egészen máshova kerülünk: az egyik fôszereplô keresztülveti magát a háttérfüggönyön, magával rántja, és így újabb színpadot leplez le.

Az elôadást ettôl kezdve a váratlan fordulatok mozgatják. A kórházból múlt századi betyártörténetbe, onnan eszkimó-idillbe vezet az út, melybe betolakszik Fidel Castro, valamint egy túlfûtött, kokainista szamba-táncos. Mire a nézô felfedezi az új és a régi karakterek meg történetszilánkok közötti kapcsolatot, újra kizökken az idô, és ô újra egészen máshol találja magát. A színi-világok nincsenek szigorúan szigetelve egymástól, párhuzamosan futnak, össze-összegubancolódnak, és teljesen egyenrangúak. Álmok és idézôjelek sûrûjében járunk,
de legvégül sem lehetünk biztosak benne, volt-e ébredés.”

(DEUTSCH ANDOR – ZSÖLLYE)