Az ember egész életén át követ valamit. Ami lehet egy gondolat, de lehet egy képzeletbeli út is…
Az  ausztrál  őslakosok  a  sziklás  fennsíkba  vésték  a maguk  útját  kígyó  formájában, amit életükön át követnek és  szivárványkígyónak neveznek, mert úgy hiszik, hogy átöleli a világmindenséget.
Az  én Kígyóm  innen,  a  járás  repedéseiből  kúszott  elő.  Bejártam  a  világot,  követve őt, majd visszavezetett ugyanide, hogy végső nyugalomra  térjek a  járás valamelyik szikes repedésében, ha eljön az időm.
Lélekben  soha  sem  hagytam  el  a  szülőföldemet.  Sem  én,  sem  a  földijeim, akikkel évtizedeken keresztül róttuk a véget nem érő mérföldeket földön, vízen, levegőben.
Mindig itthonról táplálkoztunk. az itthoni sorsokból, emberekből.
Magyar sors.
Magyar „átok”.

Bujdosásra voltunk  ítélve. Évezredeken keresztül.
De mindig hazataláltunk. Ide a Kárpát-medencébe.
A kiindulási pontra. Soha sem adtuk fel. Soha sem adjuk fel. Mert reménykedünk. Hiszünk és bízunk abban, hogy „eljön az a nap, amikor a dolgok tisztázódhatnak végre…”
Vannak  pillanatok,  amikor  nem  tehetünk  mást, mint emlékezünk és várunk. Erről szól az előadás. A reményről és a várakozásról.
(Bicskei István)

Bicskei  István  a  marosvásárhelyi  Színmuvészeti Intézetben  végzett,  majd  Szabadkára  szerződött. Egy  évig  tanársegédként  dolgozott  az  újvidéki Művészeti  akadémián,  és  részt  vett  a  H-csoport alkalmi színésztársulás megalapításában. 1992-től Nagy József JEL Színházának tagja.

ibutyok@yahoo.fr