miért nem tudok

19:53

már a thealterre kéne gondolnom, ilyenkor más években virágba borult a szívem, számoltam, hányat alszunk, de nem tudok a thealterre gondolni, vagyis igen, csak nem úgy, inkább arra, hogy

nem is szólt, amikor körbementünk, hogy van-e valakinek sérülése, szüksége van-e valakinek orvosi ellátásra, nem szólt, csak ette a szendvicsét a padon, ahová egy pillanattal előtte leült


×
na itt közbe kell vetnem, mert ez nem olyan átlagos pad ám, ez az ebolás pad, üldögéltem ott egyik délután, az egyik csapat elment, a másik még nem érkezett meg, és aztán jött az a bácsi, asztmondja hogy mit ül itt ezen a zebolás padon, majd maga is jól ebolás lesz, én meg mosolyogtam, veregettem magam mellett a zebolás pad deszkáját, tessék ideülni mellém, aztán majd egy hét múlva újra találkozunk, és megnézzük egymást, hogy hogy vagyunk, hogy vagyogatunk mi hárman a zebolával, de nem akart leülni

szóval a pad nem zebolás és semmilyen, mert minden nap többször fertőtlenítőszerekkel letakarítjuk, adunk a domasztosszal a zebolának,
x


és akkor a fiú vádlija a szemem sarkából
van egy ilyen nézésem, vagy inkább látásom, hogy a szemem sarkából
érdekes, hogy a legrosszabb dolgokat mindig mindig a szemem sarkából látom meg, mintha nem mernék szembesülni, mintha gyáva lenénk, az is vagyok, van, amiben az vagoyk, megláttam a szemem sarkából, és valamire nagyon emlékeztetett az a köralakú sebhely, pedig tudtam, hogy láttam már, aztán leesett, szépen lassan, végiggördült hatalmas kőként a tudatomon, jézusom, basszameg, ez egy sokkolónak a nyoma,

de nem jön ki hang, nem modnod, csak gondolod, azt is csak nagyon halkan, suttogva,

láttam ezt már thrillerekben, és akkor mégsem filmzene kúszott a fülembe, hanem a kiköpikaaaa kukoricát, és nem tudtam, hogy hogy jön ide a drága lovasi bandi, meg a véres szájú halak, talán a kiszolgáltatottság, a hallgatás, de a fiú nem hallgatott, én csak néztem ott guggolva, láttam a talpam alatt lévő kockakövek mintáját élesen kirajzolódni

és igen, mondta a fiú, aki nem volt véres, aki akkor már nem volt véres sehol, igen, mondta, az egy sokkolónak a nyoma, egy hete banditák támadták őket meg szerbiában, de már nem fáj és nincs lázam sem, mondta mosolyogva a fiú, de én nem tudtam mosolyogni, csak előrehajolva néztem a sokkoló nyomát, akkor tán már guggoltam is éppen, néztem a kezemen a fehér kesztyűt, amit a sérültek ellátásához mindig előírásszerűen felhúzok, néztem a kerek égésnyomot, láttam a kesztyűt, meg az ormótlan, ipari kiszerelésű betadint a kezemben, és tudtam, és tudtam, hogy bár most már tényleg kurvára mindegy, azért egy kis betadint öntöttem rá, kicsit elkentem, mintha a rossz emléket akarnám kisimogatni a fiú fejéből, mintha ezzel akarnám bizonyítani, hogy igenis, van, aki törődik vele, még ha tökre nincs is értelme annak, amit csinálok, mintha ezzel a betadinozós, tökfelesleges mozdulattal akartam volna magamnak bizonyítani, hogy valamit mégis csak tehetek, valamit tettem

hát, a kurva anyátokat. a kurva anyátokat.