A tegnapi egy igen fontos előadás volt. Ízlések és pofonok persze, de szerintem arról, amiről Katarina, a darab szereplője úgy általában beszél, az nagyon fontos, mert egy egész generáció leányainak gondolati síkját ragadja meg. Huszonévesnek lenni a „legnemistudomilyenebb”. Már kialakult egyfajta személyiség, de még nem illeszthető bele a nagy egészbe. Talán nem is lehet. Tudod, hogy kellene, de nem megy. Pálya Pompónia egy különlegesen szép lány, amolyan „merylstreep-estörékeny báj ugyanakkor erő dolgozik benne. Kedvesen mosolyog, szendvicset is osztogat már ekkor sejtem, hogy itt valami tönkre fog menni. A rossz dolgok előtti kétségtelenül felismerhető könnyedség ez, amelyet még nem fogunk fel, de már irritál minket. Katarina története egészen megkapó. Egy lány, aki egy szörnyű kapcsolatban él (tipp: ha a fiútokról körülbelül már csak a carnotaurusra asszociáltok, ott bizony gond van, bármennyi ideje is tart, bármennyire össze is vagytok szokva), egy kifőzdében robotol, de amint egy véletlen folytán megérinti a klasszikus zene világa, szinte látom, ahogyan ez a bakancsos, bőrszerkós lány elkezd kinyílni, elkezd változni.
Érzelmesebb és érzékenyebb lesz, a zene válik számára menedékké és mindez annyira természetesen és annyira őszintén hangzik tőle, hogy annak is megjön a kedve Mahlert hallgatni, aki eddig talán kevés késztetést érzett erre. Menő filozófiai és irodalmi darabokat olvas, ezzel majdnem egyenes arányban elkezdi felértékelni kapcsolatait, mohó lesz a művészetek iránt és egy első említésre is veszélyes magnetikus férfi, Adam kezdi el igazán bevezetni abba, amit sokan csak úgy hívnak „magas élet”. Az életből kezd túlórázni. Katarina őszintén hisz ebben a végtelenül intelligens veszélyforrásban, édes istenem, ilyenkor kiváltképp úrrá lesz rajtam a megmentési kényszer, noha tudom ez csak játék. Mégis, szívesen felráznám őt, szívesen megnézetném vele az Egy lányról című filmet, mert már Nick Hornby és előtte oly sokan mások is tálcán kínálták a forgatókönyvét az ilyen és ehhez hasonló szerelmi viszonyoknak és cseppet sem vidám kimenetelüknek. Mindezt azonban ő is tudja. A mesélésben még nem is tart ott, hogy összemelegedik a házas férfival, már tudom, hogy ez az életvidám, gyönyörű mosolyú, vagány lány fog szenvedni tőle. Nem akarom, hogy konklúzióként a szemét férfi jelző hangozzék el akarom mondani íródjék le, hiszen jól tudjuk ennek a jelenségnek női párja is van, de világ összes ripityára tört Katarina-álmáért cserébe az ember úgy képzeli vagy inkább reméli, hogy nemcsak kellemes dolgok járnak osztályrészül azoknak, akik olyan könnyen meg tudják vezetni nő vagy férfitársukat.
Katarina végül zuhan, de nem vissza abba az állapotba, amiben eleinte volt. Ez egy újfajta üresség, az a fajta, amitől azt hitte már rég megszabadult akkor, amikor bátor lett és régi életét maga mögött hagyta. Ez az ugrás, amelyről azt hiszi visszarántják belőle, de mégis lezuhan és már sohasem tudja meg mi történt odafent. Nem tudták vagy nem is akarták visszarántani, mindegy is, hiszen ő már lent van.
News
