Nekem úgy tűnik, senki nem tudja, mit fogsz ma játszani.
Hát, nem is egy klasszikus művet játszom.

De te tudod?
Ó, én persze.

És mióta?
Már több, mint két éve. Ezt a darabot eredetileg a Holland Színházi Intézet meghívására készítettem. Disszidens színházakról szerveztek egy szimpóziumot, és én voltam számukra a klasszikus disszidens.

És még aktuális neked ez a téma?
Erre szólt a felkérés eredetileg, de én sosem kedveltem a direkt válaszokat. Ez csak egy szintje, a darab inkább arról szól, hogy egy repülőn utazom, és barátokra, ismerősökre, elmúlt eseményekre, szorongásokra emlékszem vissza. Egyáltalán nem direkt, közvetlen a kapcsolat. Talán csak annyiban, hogy amikor elmentünk Magyarországról, akkor bolyongtunk a világban, és ennek megvan a maga létformája.

Csakhogy már jó ideje hazajöttél.
Azért még nem változott meg ez az állapot. A hontalanság megmarad. A darab is ezzel kezdődik: „én a repülő hollandiak kasztjához tartozom”.

Amerikában társulatban dolgoztál, szoros közösségben éltél másokkal. Akkor mostanában még igazabb a sehova sem tartozás.
Amikor először visszajöttem, akkor körülnéztem, és azt gondoltam, sokkal érdekesebben alakulnak itt az események, mint hogy csak úgy legyintsen az ember. Közben meg New Yorkba köt az életrutinom. Inkább tudathasadásos állapot ez, mint bolyongásos.

Amerikában legalább ott volt a társulat.
Ez az önkéntes társulás tizenhat évig működött, és végűl letelt az ideje. Akár jól csináltuk, akár rosszul.

Nem hiányzik?
Nem vagyok nosztalgikus.

Úgy értem, a munkamódszer, ez a fajta színházi út.
Ezek a dolgok így következnek egymásra. Az a tizenhat év egy nagyon intenzív, nagyon érdekes történet volt, de ha ezt az intenzitást meg akartuk tartani, akkor egy idő után pont az ellenkezőjét kellet csinálnunk. Azért kérdezlek erről, mert megvan az a prekoncepcióm, hogy azoknak, akik egy ilyen szorosan együttműködő színházi társulatban dolgoztak, azoknak kudarc, amikor később alkalmi társulatokkal vagy egymagukban folytatják. Igen, hát így is fel lehet fogni, a kudarc az olyan alapeset, ami inkább bekövetkezik, mint a siker. Szóval, ezzel nem is tévedsz sokat, mondhatnánk, hogy igen, az erősebb volt, az intenzívebb volt, az jobban működött. De fenntartani egy lehetetlen helyzetet az összezártságban, az öngyilkosság és beszükülés. Végül is, az ember egy csomó dolgot felad az élete során.

És egy új társulat?
Az már nagyon nehezen menne, arról nem is beszélve, hogy ennek egzisztenciális feltételei is vannak. Fiatalnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ennyire elkötelezze magát. Ha meg nem kötelezi el magát, akkor minek. Nekem elég nagy batyum van már, és ez eleve meghatározná a jelenlétemet egy társulatban. Sokat csináltam, többet tudok – nem akarom azt mondani, hogy jobb vagyok –, nehezen alakulna ki mellérendeltség.

Vagyis az inkább tanításra hasonlítana.
Azt időről-időre csinálom is. Kár lenne szerénykednem: vannak tanítványaim. Emberek, akik kapcsolódnak hozzám, valami hasonló szemlélettel akarnak dolgozni. És minden évben születik egy-egy produkció, amit diákokkal hozok létre. Legutóbb Belgiumban, Loewenben készítettük el az ottani színiakadémia diákjaival az Elveszett gyerekek szállodája című előadást, azt például kifejezetten nekik írtam. Vagy amikor a Katona József Színház színészeivel dolgoztam, akkor talán közűlük is ráéreztek néhányan arra, hogy van ebben valami. Csak annyira, hogy látták, ilyen színház is létezik. Kicserélődtek az információk.

És itt? Volt alkalmad a fesztiválon másokat nézni, másokkal beszélgetni?
Sajnos nagyon szűkös az időm, de azért találkoztam emberekkel. Neveket ne kérdezz, azokra nem emlékszem. De például a zsinagóga hátsó részében van egy mechanikus installáció, az roppant tetszett. Az a srác, aki készítette őket, állítólag jól ismer engem, és ez nagyon megtisztel, mert szép dolgot láttam. Azt nem tudom, az előadása milyen, de remélem, ma éjjel meg tudom nézni. Általában ritkán nézek másokat, nem vagyok egy néző tipus. Ha megszólítanak, hogy éljünk társasági életet, abban benne vagyok, de én nem nagyon megyek oda valakikhez, hogy na, beszélgessünk.

Ez a fesztivál olyan közeg lehetne, ami közelebb áll a szívedhez, mint mondjuk a Katona.
Én nagyon szeretem a személyes dolgokat. Talán egy fenntartásom van: a személyesség addig érdekel, amíg nem vagyok túlzó helyzetbe szorítva. A személyességnek van egy mindenkire vonatkozó része, és van olyan, ami túl van ezen, és az nem érdekel. Ezé a zsinagógabéli srácé remélem nem ilyen, bár annak alapján, amit láttam, úgy nézem, hogy baba a dolog, már nem nagyon lehet elrontani.
És hogy a Fly by Night milyen? Döntsd el magad.