Gondolom, ők akarták így. Az éjszaka az ő természetes terepük: nappal, szabályos estehétkor, idegenül ténferegnének a fényben. Ahogy telik az idő, úgy fél kettő körül viszont már tudhatják, az éjszaka megformálta számukra közönségüket. A félálmos publikum éberségére van szükségük, a nappali népség csak csodálkozna rajtuk.
Peró álmaiban járunk. Mindig, újra és újra visszatérnek a régi, nyomasztó képek. A sötétből alakok formálódak, aztán visszaolvadnak bele, hangok fúrják kereszül magukat a csenden, más hangokkal keverednek, és elnémulnak. Talán csak egy ébredés előtti pillanat az egész. Az a pillanat, amikor egyetlen pontba, egyetlen másodpercbe sűrüsödik össze mindaz, ami az éjszaka történt. A reménytelen visszamenekülés pillanata ez, ilyenkor már biztosan nincs menekvés. Nincs menekülés az elrontott, embertelen felnőttvilág nappala elől. A felnőttek tehetnek mindenről. Ők hábor úznak, ők gyűlölködnek, ők építenek koncentrációs tábort és gyárakat. Ez pedig egy kisgyerek álma. Egy ijedt, csodálkozó, naiv és dühös gyereké. A szembesülés szomorú pillanatai ezek. Nincs benne fejlődés, változás: kezdetben éppen annyit tudunk, mint a végén. Peró színháza nem előre halad, hanem befelé. Azok, akik hajlandóak vele tartani, megláthatják az álmait. Néha elfog a kellemetlen érzés, mintha valaki más fejébe tolakodtam volna be. Kis idegens éggel, kis félelemmel, kicsit szemérmesen nézek körül. Néha a látvány igazi vízióvá válik, közös álommá, hogy aztán újra bezáruljon, és a nézőt újra egyszerű szemlélővé fokozza le.
Mégis: sosem volt még a Metanoia ilyen nyitott. Ez az előadásuk eddig a legkonkrétabb, legföldközelibb. Peró erőssége mindig az általánosban rejlett, gyengéje pedig a konkrétban; színpadán többnyire nem egyes emberek, karakterek jelentek meg, így aztán előadásai inkább egy hatalmas, jól szervett műtárgyra emlékeztettek, mint színházra. A Védett állatok szereplői - talán azért, mert végre kialakult az állandó társulat - viszont már emberek. Végre férfiak és nők lettek belőlük.
Ez a világ nagyon végletes, fekete és fehér (mint az előadás színei), nincs benne átmenet a teljes gonoszság és a totális jóság között, csupán sok rosszból és a Jóból áll. A bonyolult gépezetekkel, az árulóvá vált játékszerekkel szemben a lehető legegyszerűbb szimbólumok állnak: pólya, kenyér, víz. Az újraszentelésre váró világ rekvizitumait láthatjuk. A világ Miskinjei, ártatlanjai és együgyüjei a Metanoia fekete vagy fehér zászlaja alatt egyesülnek.
A feloldó katarzis, azonban kis híján elsikkad. A téglaporos víz körbeadása, a váltás hatása éppen azért lehetne nagy, mert semmi nem ígérte, hogy bekövetkezik. A juszt is emberség és bizalom azonban szinte eltűnik a zavaros fináléban. Azt mondják, egy előadást elkezdeni és befejezni a legnehezebb, ott kell a legtöbb szerkesztői, dramaturgi szigor; ez a szigor Peróékon is segítene. Egy este harmincan férnek be a Védett állatok nézőterére. Ha jól számolom, a fesztiválnak hat estéje van, az mondjuk száznyolcvan ember. Kár, hogy nem sokkal hosszabb a fesztivál.