Macskanyelv

Balázs Nóra

Mindenekelőtt be kell vallanom, néha kicsit ufónak érzem magam a magyarországi színházi viszonyok közt. Próbálom odaátról (ez jelen esetben Kolozsvár) legalább fél szemmel követni az eseményeket, de a vadregényes Kárpátokon mintha mindig némi ködbe burkolózva jutna át az információ, nehezen tudok a ki éppen hol mit kivel rendszerében eligazodni.  Oké, Zsótért én is ismerem, de már a kecskeméti színház helyzetét és színészeit illetően gondban vagyok. Ráadásul sosem láttam még a Macska a forró bádogtetőnt színpadon – ezért (is) szeretem a THEALTERt, mert újra és újra ki tud mozdítani a berögzült elvárásaim rendszeréből.

Egyszóval ülök, nézem a Macskát... és kábé tíz perc után már arra gondolok, rég éreztem magam ennyire otthonosan színházban. A következő majdnem három órában azt próbálom megfejteni, miért.

Először is itt van a színészközpontúság. A színészek szemmel láthatóan lubickolnak Tennessee Williams Ambrus Mária és Zsótér Sándor által újrafordított szövegében. Minden mondat a helyén, a karakterek precízen és aprólékosan kidolgozottak.

Maggie szemvillanásai, Brick részegségének alig érzékelhető fokozódása, Ida kényszeres gyerekessége, Mae hisztérikus nevetőrohamai – megannyi finom árnyalat, amely már-már ijesztően valószerűvé teszi ezt a hazugságok bonyolult rendszerében épp végleg szétesni készülő családot. 

Az előadás nem esik azonban a kisrealizmus csapdájába. A teljesen életszerű szobabelsőben egy örökösen hét órát mutató plüssóra lóg a falon (és időnként földöntúli hangon zenél is) – a színészi játékot pedig rafináltan ellenpontozza az említett új fordítás nyelve. A legképtelenebb helyeken elhangzó angol tükörfordítások sajátos költőiséget kölcsönöznek az előadásnak.  A szerelmet csinálni, miért olyan hosszú az arcotok, felakasztani a telefont, hagyjuk menni típusú anglomagyar kifejezések pontosan jellemzik ezt a wannabe-közeget. Apropó, otthonosság, akaratlanul is beugrik egy pillanatra, mennyire hasonlít ez a kreált nyelv az általam is használt román tükörfordítás-kifejezésekhez. Bár lehet, hogy én is csak felcsinálom az egészet...

(Kecskeméti Katona József Színház: Macska a forró bádogtetőn)

Fotó: Révész Róbert