Plastic2016.07.27.
Vagdalt Kriszti
Egy estére a Zsinagógát mindenfelől fóiák kerítették hatalmukba. A karzatról, csövekről lógó műanyagok meghatározták a Trojka Színházi Társulás Orlando előadását.
Remekül képezett kontrasztot ez a homogén (vegy)tiszta tér a szereplők 18. századot megidéző színes jelmezeivel. Egyben kitágította az előadás terét: mindegy, hol járunk, a történelem úgyis ismétli önmagát, főleg, ha férfiak és a nők viszonyáról van szó. Erre az időtlenségre Orlando halhatatlanságra ítéltsége is ráerősít.

A lebegő fóliák hangja belesimul Tarr Bernadett zenéjébe, a teret élővé és baljóslóvá teszi. Atmoszférát teremt: hidegség és érzékiség egybefonódik. Óhatatlanul eszembe jut Sarah Kane, és bevallom, a díszletet nézve vártam, hogy megidéződjön.

Ilyen légkörben járt jelenetről jelenetre a négy szereplő, hol férfiként, hol nőként. A gender kérdés kikerülhetetlen, még sincs igazán élesen és meghatározóan jelen. A férfi és női attribútumok és a nemek egymás közti viszonya megragad a felszínen.
A színészkezelésben érződik a kísérletezés, több különféle technika vegyítése (Sztanyiszlavszkij, fizikai színház, elidegenített-báb alak), melyek hol működnek, hol kevésbé sikerültek. Gördítik előre a szkeccsek láncolatát – viszonyról viszonyra követhetjük Orlando életét, kapcsolatát a másik nemmel és saját magával.

Sokkal jobban lekötött a darab erős képi világa, mint Orlando és a nők/férfiak viszonya, vagy az, hogy a címszereplő éppen melyik nemet képviseli. Plastic maradt.
(Trojka Színházi Társulás – MASZK Egyesület: Orlando)
Fotó: Révész Róbert
|