Konyharomantika2016.07.29.
Vagdalt Kriszti
Az Othello az egyik kedvenc Shakespeare-drámám, nem ez az első alkalom, hogy színpadon látom, és a legutóbbi – néhány évvel ezelőtti – vígszínházi előadás máig bennem él. Hosszú percek telnek el, amíg elengedem annak a feldolgozásnak a fejembe be-becsúszó képeit, és átadom magam Zsótér Sándor különös világának.

Jó ideig még futnak bennem az elvárásokkal teletűzdelt kérdések: miért nevetek ennyit? hol a drámai feszültség gombóca a torkomból? miért kedvelem az összes szereplőt? mért ízlelgetem a groteszk szót folyton? zavar-e a szexualitás megnőtt szerepe, vagy a magyarosításra alapuló poénok tömkelege? mennyi maradt a shakespeare-i szövegből? akarom-e egyáltalán, hogy maradjon belőle?

A tér volt az egyetlen, amit azonnal és visszavonhatatlanul el tudtam fogadni. Egy konyha elegendő, hogy Velence több helyszíne legyen, vagy Cipruson járjunk az őrök között vagy Desdemona és Othello meghittnek csak sok jóindulattal nevezhető beszélgetését hallgassuk.

Mintha a darab összes kelléke, jelmeze, a színészek és a konyhatér egy hosszú felsorolást – mondhatni bevásárlólistát – képezne, amelyek az idő előrehaladtával összeállnak és megteremtik az előadás önreferenciáját, ezzel elhomályosítva a kérdéseimet.

Ahogy ez megszületik bennem, az elvárások börtönéből kiszabadulva – néha ugyan újra belepottyanva – nézem tovább az István, a király dalaira bábként mozgatott Kovács Krisztián eksztatikus jelenetsorát, Rába Roland identitáskérdésekkel küzdő cselszövőjét, Nagypál Gábor nyugodt mozdulatait, ahogy kivesz egy-egy negrót, Kaszás Gergő túlfűtöttre még csak távolról sem hasonlító mórját vagy egy köpés nagyságát.
Elidegenítés, humor, kiszólások, ötletes megoldások, színházi és társadalmi reflexiók villanak fel újra és újra.
Hiába, konyha az egész világ.
(Stúdió K Színház: W.S. Othello – néger mór)
Fotó: Révész Róbert
|