Mi csak szeretni akarunk, Rrose Sélavy!

Dohy Anna

Átlényegülés, átváltozás, átöltözés: a gender szerepeket erősen duchampi felfogásban megközelítő előadásban két táncos tette fel a kérdést: kigyógyulhat-e a test a lélekből?

Eleinte semmi különbség a két táncos között: egymással még csak kapcsolatot sem teremtve ugrálnak egy női fitnessvideó utasításait úgy-ahogy követve. Később az ugrálás kemény edzéssé alakul át, melynek egyetlen és elsődleges célja az izomtömeg növelése – az első lépcsőfok. A külső jegyek átalakításában a két táncos eltérő utat választ: egyikük először a mellét próbálja eltüntetni focilabdával, míg a másik zoknit tömköd az alsónadrágjába.

De mit kezd két férfivá átlényegült, nőtestű táncos a falra szerelt piszoárral? Jobb híján – mivel rendeltetésszerűen használni fizikai képtelenség – rohamsisaknak vagy porszívószerű objektumnak minősítik át. A férfivá lényegülésnek ez a lépcsőfoka nem megugorható, hiába tanultak meg férfiasan, keményen, izmokat pattogtatva pózolni a tükör előtt.

Helyet cserélnek, és akkor látszik, hogy a fal, amely két térrészre osztotta a színpadot, két egymásba nyíló férfivécé közös fala. Mindkét ajtó külső felén állva pisilő férfi jele emlékeztet rá, hogy ebben a világban, ahonnan számukra nincs kiút, mindketten diszfunkcionálisak.

Az előadás második, monologizáló felében egy prostituált és egy elegáns fiatalember magyarázza, milyen kérdésekkel kell szembenéznie egy LMBTQ embernek. Egymással és a világgal is párhuzamosan, soha nem érintkezve léteznek egy idegen testben. Miért csak melegekről születnek viccek, miért tekintik őket betegnek, abnormálisnak? Hogyan várhatja el tőlük bárki is, hogy kigyógyuljanak? Hát kigyógyulhat valaki a saját lelkéből? Miatyánk, mi a neve a nyavalyának, ami nem engedi szeretni a testemet?

Father, I live to love.

(Groundfloor Group: Parallel)

Fotó: Révész Róbert