„Eszednél vagy, gyerek?”

Vagdalt Kriszti

Az Ugródeszka sorozat második előadása kifejezetten a kicsiknek szólt – 5 éves kortól ajánlott. Mégis, ahogy néztem a két aprólékosan kidolgozott bábot, amint adogatják egymásnak a labdát és kalandokról kalandokra szelik át a teret, elgondolkodtam: lehet olyan gyerekmese, ami a felnőtteknek is ugyanolyan elgondolkodtató? Mitől szól valami kifejezetten a gyerekeknek?

A Bábszínház gyerekpadjaihoz már szokva van a lábam, tudtam, hogy, ha nem szeretném eltakarni a kilátást a kicsik elől, a hátsó sorokat kell megcéloznom. (Kitérő: Milánóban a nézők magasság szerint válthatnak jegyet, hogy biztosan lássanak.) A nagyobbak mind így vélekedtek, így aztán két tábor alakult ki: hátul a nagyobbacskák, elől a kicsik, akik hálásan nevettek a kicsi hangzajok egyszerű helyzetkomikumán, a kerítésen túli világ egy-egy alakján, azonban leginkább „csend” uralta az előadást. No persze, nem a színpadon, ahol a zene és a hangzajok a speciálisan kialakított térben brillíroztak, amíg a napállatkák galád módon kiszöktek Sündörtől.

Nagyon érdekes mese, ahol a nézők korától függ, mit látnak meg, mit vesznek észre: a kopár tér kalandjait, a zajállatkákat, Sündör és Niru szerethető figuráját, a barátság és szeretet fontosságát. Az élet igazságtalanságát, hogy míg valaki összeszedheti a barátait, a hangállatkákat, a napállatkák elszállnak?

(Manna Produkció – Színház- és Filmművészeti Egyetem: Borbáth Péter – Bodor Panna: Sündör és Niru)

Fotó: Révész Róbert