Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / blog jr.

 

Webnapló

 

 

„…ki sokfele bolyongott…”

2016.07.31.

Proics Lilla


Keserű Imre és tanítványai olyan tréninghelyzetekből építették fel az Odüsszeia előadásukat, amelyek bármely színház egymásba olvadó alapegységei: a téma ([általában] irodalmi alapanyag), a közvetítés formája (dramaturgiája, szcenikája), a színészi munka és a befogadói aktivitás. Mégis nagyon másféle színházat kaptunk, olyat, ahol a színészeket testközelből halljuk, az érintéseiket érezzük, de nem látjuk őket, mert az előadás nagyobb részét bekötött szemmel éljük végig. A színészek itt sokkal közelebb kerülnek hozzánk, közönséghez, ami mindenekelőtt megterhelően nagy figyelmet igénylő munka lehet, mi pedig az utazásélményen túl elég konkrétan szembesülhettünk a nézői attitűdünkkel is.



Az előadás címe némileg lehatárolja a jelentéstartományt, mert bár testtel veszünk részt egy olyan előadásban, ami testélményként nyilván nagyon hasonlít a többiekéhez, de ez által részben alighanem különbözik, a belső színházában mindezt ki hogyan élte, éli meg. Szerencsés esetben személyes Odüsszeiaként, amihez Keserű Imre felvezető néhány mondata szerint a homéroszi eposz toposzait használják, és az a legkevésbé konzekvens, hogy résztvevőként ki vagyok én. A jó színház viszonypont az élethez, nézni tanít és cselekedni, illetve klasszikusokhoz legfőképp szórakoztató közelségbe enged. Ez az Odüsszeia például két pillanatban magától értetődő ügyességgel megoldja az állandó önértelmezési-azonosulási problémámat, ami szerint a közkézen forgó irodalmi és egyéb kulturális javak túlnyomó többségének cselekvő hőse férfi, a mellékszereplője, illusztrációként jelenlevő alakja pedig nő – gyerekként gond nélkül azonosultam a cselekvővel, felnőttként azonban baromira bosszant (ugyanis káros), hogy folyton ezt a lejárt társadalmi konstrukciót kell újra és újra megerősíteni a kanonizált férfiolvasat által.



Ennek az előadásnak az első aktivitást kínáló drámai konfliktusa, hogy megmentek-e egy segítségért kiáltozó valakit, vagy szaladok a hajóra a társaimmal – cselekvő vagyok, tökéletesen mindegy, férfi vagy nő. Gyönyörű, miután a „kísérőm”, aki megérint, a fülembe súgva beszél, megölel, tudom, Pénelopé vagyok: in medias res megteremt egy viszonyt, elbúcsúzik, aztán váltás, és én indulok el Odüsszeuszként. A viszony, hogy „nézője” és szereplője vagyok egy előadásnak, rendkívül izgalmas, egy sajátos fórumszínházi forma, mindenekelőtt érzelmi utazás, egy középpontjában nyitott, személyes dialógussal, amelynek a mélységét menet közben folyamatosan én választhattam meg.


Írunk és olvasunk színészi készségekről, felkészültségről, állapotról, titokról, amihez befogadóként tudunk viszonyulni, igyekszünk észrevenni, megérteni, mi / ki hogyan hat – rendkívüli élmény ezzel ilyen közelségből találkozni, és mulatságos, de pont ugyanolyan világosan meg lehet ítélni, milyen minőségű a színészi munka.



Ha bárhol bekötött szemmel próbálnék boldogulni, rettentő kiszolgáltatott lennék, itt azonban, miután felálltam a székről, és elindultam, olyan biztonságban éreztem magam, mint amilyen az életben nincs is. És olyan boldogító volt a játék titokzatos izgalma, hogy nem volt bennem kíváncsiság, hogy lássam, ki* sugdos a fülembe, kit simogatok, kit ölelgetek – mesés volt a pillanat alatt megszületett jelenidejűség, amiben egy feltett kérdésre már másvalakiként feleltem, mint én. Vagy én voltam?

*Pali <3


(TestOdüsszeia: kalandtúra és érintésterápia)


Fotó: Révész Róbert



a lap tetejére
 

2024 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció