Keresés
 
  A program | A fesztiválról | Archívum | Sajtószoba | Linkek  
 

THEALTER / blog jr.

 

Webnapló

 

 

Test, beszéd

2016.08.05.

Jászay Tamás

Mozdulatlanság és mozgás, csend és megszólalás nem esik ám olyan távol egymástól, mint elsőre gondolnánk. A Sóvirág tán legbeszédesebb táncjelenete az, amikor Fahidi Éva a színpad szélén, a rendezői jobbon ül egy széken, és nem csinál semmit, csak néz minket. Olyan, mintha órák telnének el, és hiába tudom az agyammal, hogy legfeljebb pár perc az egész, de ott és akkor valahogy időn és téren kívül kerülünk. Ez a sokat látott, sokat megélt tekintet olyan magabiztossággal ránt ki a köznapi gondok és örömök közül, hogy még a lélegzetem is elakad egy pillanatra.



Ráadásul abban is biztos vagyok, hogy Éva szemei éppen az én tekintetembe fúródnak, olyan kapcsolatot létrehozva, amit csak nagyon ritkán élek meg színházban. Hoppá, ez „csak” színház, emlékeztetem magamat később, de sajnos nem, nem tudom ennek a kapcsolatnak az intenzitását ilyen egyszerűen kiradírozni és megnyugtató távolságba lökni, mert többeket megkérdezek előadás után, és mindenki meggyőződéssel állítja, hogy márpedig akkor és ott Éva őt nézte.



Lélektől lélekig hatolnak ezen az estén a pillanatok, a mozdulatok, a szavak. Az előadást másodszor látva is végletekig megrendít az, ahogy ez a két csodálatos, kivételes lény, Fahidi Éva és Cuhorka Emese egymás társaságában létezik a színpadon. Óvják, segítik, kiegészítik, magyarázzák, el- és lejátsszák egymást, önmagukat, minket. Hogy mi a titkuk, nem tudom. Talán az, hogy bár nagyon emlékeztet rá, mégsem színpadnak tekintik ezt az üres székekkel és állványokon lógó ruhákkal körbehatárolt kis területet, hanem egy/sok/az élet helyszínének. Meg persze a halálénak. Sok-sok halálénak, amik közül én e sorok írása közben Gilikéére gondolok.



Egy vaskos albumot lapozgatunk, amely néha tűéles, máskor túlexponált, szakadt szélű vagy éppen félig megégett fotókat tartalmaz. A képeken ott van egy boldog élet lehetősége, a teljesség ígérete, aztán sok-sok sötét oldalon megjelenik a felfoghatatlan borzalom is. Nem lehet továbblapozni, se félretenni a kollekciót. A hang, ami leírja a képeket, ugyanolyan kíméletlen velünk, mint önmagával, amikor rideg tárgyilagossággal számol be a történtekről. Nem szépít, és nem köntörfalaz. Kimondja a kimondhatatlant.



És az életről szóló grandiózus előadás közben folyékony körvonalakat kap a Senki, ez a félelmetes, ijesztően vonzó alak, aki a sötétből bújik elő, hogy puha karjaival körbefolyja, bekerítse, magához édesgesse, majd sok millió társához hasonlóan cserbenhagyja a matuzsálemi kort megélt, mindentudó kislányt. Meghökkentő, felejthetetlen, fájdalmas pillanat születik, amit ámulva nézek századmagammal. És a pillanatot, amit Éva és Emese a Régi Zsinagóga súlyos, szakrális terébe hozott ajándékként, senki nem veheti el tőlünk.


(Tünet Együttes: Sóvirág)


Fotó: Révész Róbert



a lap tetejére
 

2025 THEALTER

Impresszum    Oldaltérkép    Adatvédelmi elveink   Bejelentkezés   Regisztráció