urbán

01:22

 urbán andrás társulata - brecht - the hardcore machine 

urbán andrás rendezése nekem mindig is megrázó.

egyszerűen nem bírom ilyen töménységben befogadni az erőszakot, a nyers szexualitást, az ember állatiasságát, a kiszolgáltatottságot, a durvaságot.

a nézőtéren az embernek ordítani lenne kedve.

félelmet keltő és kellemetlen a sötét, a felvillanó lámpák fényében kirajzolódó torz alakok ijesztő fantáziálást indítanak el az agyban.

Borzalmas szembesülni azzal, a szörnyekké korcsosult emberek köztünk járnak.

urbán andrás nagyon jól használja mindazt, amitől félünk: a sötétséget, a sötétben valóban hallott vagy vélt ijesztő zajokat, a másik megalázását, a megfélemlítettséget, a gyengeséget, a kegyetlenséget.

embert, kutyát agyon verni, megfojtani csak kesztyűben szíveskedjenek.

a hullának kesztyűben tessenek gödröt ásni.

nem a lapáton hagyott ujjlenyomatot elkerülendő, hanem hogy ne piszkolják be a kezecskéjüket.

nem bánnám, ha urbán andrás nem csak akkor mosolyogna, ha üdvözöljük egymást, hanem álmaiban is, és amikor megálmodja a darabjait.

nem bánnám, ha a színészei nem csak a darab végén mosolyognának, és töltenék be hisztérikus örömmel a hatalmas teret, miután kitombolták, kirettegték, kigyilkolták és kielégítették egymást.

nem bánnám, ha a lelkekben végre véget érne a háború, s nem bánnám, ha mindaz, ami egyszer megtörtént, soha nem jönne vissza. a színpadon sem.

Arcul üt, mert tükröt tart elénk, és tényleg. a szívünk mélyén mindannyian ilyenek vagyunk.

 a határok nem csak a térképen léteznek.

alig fél órányi autózásra van innen az átkelőhely, és mégis: a képzeletbeli vonal átlépésével egy másik kultúrába lépsz. aminek nem csak a trianon előtti története köt össze bennünket, hanem a nem egészen egy évtizede történt háború.

menedéket adtunk a menekülteknek, és titkon örültünk, hogy mindez nem velünk történik meg. de a félelem elérte a mi városunkat is, elég volt azoknak a szemébe nézni, akik odaátról jöttek.

sosem felejtem el azt a piros ruhás, gyönyörű nőt, aki a bombázások elől menekült át hozzánk a kislányaival.

mindhárman pirosba öltöztek, mintha ünnepelnének, a kezükben egy-egy bőröndöt szorongattak. a szép szemű, hosszú barna hajú kislányok copfja úgy símult a piros kabátra, mintha oda lenne ragasztva. a gyerekek kíváncsian álltak a kamerák kereszttüzében – szokás volt akkor arról forgatni, hogy menekülnek az emberek a vajdaságból -, a kisebb hegedűtokot is cipelt.

mintha ennyi lett volna az egész életük.

senki nem kérdezte tőlük, hol az apa, hol a férj.

senki nem kérdezte tőlük, van-e hová menniük, lesz-e ágyuk, poharuk, késük, villájuk, zsebkendőjük és porszívójuk, mesekönyvük és filctolluk, testápolójuk, radírjuk, szemeteskukájuk, gyertyatartójuk, rádiójuk, cserepes viráguk, fülhallgatójuk, dezodorjuk és vázájuk, vállfájuk és hosszabbítójuk, bizalmuk, megnyugvásuk, barátságuk és szeretetük, életük és álmuk az új hazában?

az újságírók rájuk rontottak, csattogtak a fényképezőgépek, forogtak a kamerák. a tülekedésben ők hárman elveszetten álltak, és állták a szemek és az objektívek firtató tekintetét.

csak egy valaki nem ment oda hozzájuk.

mit is kérdezhettem volna?

milyen az, amikor az embernek az apját, szerelmét, bátyját, szomszédját, iskolatársát hívják be harcolni egy ál-igaz ügyért és lövik szét a fejét két falu között az árokban?

hogy milyen az, amikor a szomszédod köp utánad az utcán, mert más nyelvet beszéltek?

hogy milyen az, amikor egy táskával útra kell kelni az ismeretlenbe, anyaként, két kisgyerekkel?

hogy milyen az, amikor két, tó-szemű tündérnek kell elmagyarázni: miért hagyják ott az ismerős játszóteret, az otthont, a kis biciklit, a harmadik mackót, ami már nem fér a kis kockás bőröndbe?  

mit kérdezhettem volna?

urbán úgyis mindenre választ ad.

better nájt.