Az aradi cserebogarakról

15:28

Jóval fiatalabb voltam azoknál a kamaszoknál, akik tegnap a Régi Zsinagóga deszkáira léptek, amikor életemben először egy pedagógusnapon színpadon játszottam az osztályommal a szegedi „Nagyszínházban”.  A produkció ironikus módon a felnőttek irreális mivoltát figurázó Janikovszky Éva szövegekből állt, főleg a Kire ütött ez a gyerek? egy-egy részlete égett belém. Amikor az ember ilyen fiatalon színpadra kerül szerintem egy életre is eldőlhet, hogy az a fajta adrenalin, ami ilyenkor dolgozik az emberben, legyen az fiatal vagy idősebb, való-e neki, úgy alapvetően a színjátszás való-e neki. Bennem akkor és ott még nem tudatosult, amit éreztem ugyan: a Nem. Vágytam arra, hogy a Nem Igen legyen és sokáig kergettem ezt az egyéni idegi kapcsolódást, amitől már fiatalon színészként működik az ember. De nem találtam meg, hiszen eleve nem is létezett és később hihetetlenül hálás voltam a felismerés pillanatának, mert ha fülig merülök abban a hitemben, hogy színész akarok lenni, most nem csinálnék olyasmit, amit tényleg szeretek és amivel az első pillanattól kezdve úgy éreztem összekacsintunk, az írást.







A tegnapi KAMASZK formáció az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumból visszahozta kicsit ezt az ártatlan kapcsolódást a színjátszáshoz. Ők ráadásul nem Janikovszky szöveggel dolgoztak, hanem Shakespeare A vihar című drámájával, amelynek játékába én ennyi idősen azt hiszem beledöglöttem volna. Ezek a srácok azonban nem féltek, legalábbis nem láttam rajtuk azt a félelmet, amit ilyenkor akarva-akaratlanul is elcsíp a néző. Tudatosak és bátrak, pláne rögtön A viharral birkózni ráadásul az alternatív színjátszási stílus vonalán, ehhez tényleg egyfajta vak bizalom kell önmaguk felé és az a bizonyos kapcsolódás. Shakespeare-rel sokszor nehéz tisztában lenni felnőttként is, mert a legtöbb drámája, olyan, mint egy hízelkedő, hatalmas mosoly, ami mögött észvesztően sok gúny rejlik. Világian szépen formált szavak, amelyekbe ha jobban belegondolunk elsápadhatunk. A vihar figurái egészen jól passzoltak játszóikhoz, sőt egy egészen újszerű, derűs mesei árnyalatot iskaptak, főleg Caliban figurája. Jólesett nézni ezt olyan sok egészen más regiszteren működő felnőtt előadás után. Elszoktam az ifjúsági színjátszástól, ritkán látok mostanában ilyet, pedig igazán jót tenne a lelkemnek. Látni miből lesz a cserebogár, visszaosonni a kezdetekhez, amikor ezek a fiúk és lányok nincsenek semmilyen karakterbe, formába öntve, mert a kialakulás, a hangsúlyok keresése legalább annyira izgalmas, mint elismerően tapsolni a későbbi végeredménynek (már ha egyáltalán a színésznek van klasszikus értelemben vett végleges formája).




Tóth Emese
fotók: Révész Róbert