Első perctől fogva megvesznek az olyan előadások, amelyekben elsőre lényegtelennek tűnő elemeken keresztül már látható egy adott cselekmény, mi több szimbolizálnak emberi kapcsolatokat. Nem szájbarágósan, nem is azon a cukorhabos, mulatságos módon, hanem a legtermészetesebben, magától értetődően. Sarah Ruhl drámájának címe The Clean House, ennek nyomán az Utolsó Vonal előadásának magyar címe pedig Tiszta vicc. Valljuk be a Tiszta vicc talán tényleg figyelemfelkeltőbb. Ez a két szó ritkán kerül egymás mellé. Mitől tiszta egy vicc? Tud egyáltalán egy vicc tiszta lenni? Az előadást nézve is egyértelművé válik a vicc ebben a történetben nem egy adu ász a közönség bekebelezésére, nem egy mentőöv, ha túlzottan komolyra fordulnának a dolgok, hanem egy végig uralkodó, hol a háttérben megbújó, hol rivaldafénybe kerülő, feltűnő szimbólum. Nem megfogható, csak Lane a doktornő különös takarítónőjétől halljuk, mekkora ereje is van. A vicc képes szerelmet hozni, születést elősegíteni és meghalni. A főhősök kapcsolatait felszínesen a darab leírása is érinti.
„Matilde utál takarítani. Virginia imád takarítani. Lane nem szorul rá, hogy takarítson. Anának egyszerűen nem fontos. Charlesnak Ana fontos, de azért Lane is. Ana beteg. Charles betege. Lane viszont Charles felesége és orvos. Charles is, de ő az orvostudománynál jobban hisz a fák gyógyító erejében. Abszurd valóság almákkal.”
Mindegyik figurában van valami zavaró és megnyugtató egyszerre. Abban a pillanatban, amikor nyakon csíphető például az önazonosságuk, máris felborul a tökéletesnek hitt látszatélet. Sokszor elgondolkoztam már én is az ilyen látszatéleteken. Mármint mi értelme fenntartani bármilyen látszatot? Ha a problémák nagyok, sohasem leszünk olyan erősek, hogy háttérbe szorítsuk őket, ráadásul, ha tetszik, hanem úgyis fel fog tűnni másoknak. Persze érthető, sokszor ésszerű, hogy az ember nem rúg fel mindent pillanatnyinak tűnő érzelmekért. Csakhogy Lane férje Charles szerelmes. Mi sem bizonyítja jobban, hogy felesége a „rám így sohasem nézett még” mondatot őrjöngve ül összetörten a Másik Nő, Ana otthonában. Csavaros történet ez, mert senkit sem lehet utálni. Nem tudom utálni a Szeretőt, mert nem tett tönkre olyasmit, ami gyanítom ne ment volna tönkre egy idő után valami más miatt. Nem tudom utálni a Férjet, mert nem megalázni akarta a feleségét, egyszerűen csak nem tudott és nem akart küzdeni az érzései ellen. Nem tudom utálni a feleséget, hiszen majdnem egy pillanat leforgása alatt szembesülni azzal, amit már úgyis tudott sokkal rosszabb, mintha mindennek az elején derülnek ki a dolgok, amikor talán még nem volt olyan erős az új szerelem. Matildét végképp nem tudom utálni, bár olykor igencsak indokolatlanul ridegen szól az emberekhez, de még mindig benne van a megtévesztő felszín alatt a legtöbb érzelem. Nem tudom utálni a minden lében kanál Nővért, Virginiát (mint az állam) sem, mert bár őrjítő a tiszaságmániája számára ez kapaszkodó egy nagyon mély szakadék szélén. Ami rossz megtörténhet velük rövid időn belül az megtörténik és az ember ilyenkor valahol okokat keres, vagy okozót, ezek nem lehetnek véletlenek. A legszomorúbb persze az, hogy a balszerencse csak árad, minden ok nélkül és magával sodorja ezeket az apró embereket, akik szimplán csak a boldogságot és a nyugalmat keresik. A sodrásban hol egymásba kapaszkodnak, hol egyedül próbálkoznak kimenekülni, de sosem tudni, mely módszer visz sikerre.
Ana végül úgy marad egyedül, hogy mégsincs egyedül. Charles nem érti, hogy Ana nem szorul megmentésre. Virginia imád takarítani de szeretné ha segíthetne, úgy igazán. Lane már segítségre szorul. Matilde marad Matilde az ő tiszta és végzetes viccével.
A vicc amelyet sohasem ismerünk meg, de talán nem is kell. Legalábbis nem idő előtt. Kivételesen elragadó kínzási módszer várni rá.
Webnapló
