Báj, báj!

16:16

Ide is elérkeztem, a blogot ma vonakodó és nehézkes kegyetlenséggel lakat alá vágom. Véget ért az U21 plusz, és nagyon vegyes érzelmekkel telve zárom ezt a pár bejegyzésből álló beszámolóhalmot. Ritkán esik meg, hogy bizonyos előadások majdhogynem ugyanazokat az érzéseket váltják ki belőlem. A tehetetlenség, a szomorúság, valahol a reményteliség a pozitív hozzáállás a tragédia minimalizálása, vagy a tragédia kezelése, feldolgozása és az önazonosság fontossága csak hogy a legfontosabbakat említsem. Számít az is, hogy a mai fiatal társulatok szinte ontják magukból ezeket a témákat, szerencsére. Szeretnek ugyan könnyed komédiát játszani, szeretik a szellemes anakronizmusokat egy Shakespeare vagy Csokonai feldolgozásban, de tudnak igazán nagyot is szúrni a nézők szívébe, tudnak igazán józanító pofonokat is osztogatni. Ezen a kis fesztiválon úgy érzem elősegítették a generációk közti együtt gondolkodást, hovatovább összekötötte őket bizonyos témák mentén, úgy, mint a családon belüli zaklatás, a huszonévesek öndefiniálásának nehézsége és úgy általában kiemelték a felfokozott társadalompolitikai közhangulat közé zsugorodott érzelmek fontosságát is.
Ezekről a darabokról nem volt mindig könnyű írni, mármint tudom, hogy a látottakról mindenki másra asszociál, mindenkinek mást jelentettek, de mivel én itt publikáltam nap, mint nap a felmerülő gondolataimat, egyfajta felelősségtudat is munkált bennem.


fotó: Révész Róbert

Hangyányit sem szeretek befolyásolni senkit, ezért is vagyok gondban, amikor megkérdezik, hogyan tetszett a produkció. Van, hogy percekig tudok beszélni róla, aztán másnap amikor eszembe jut, már teljesen máshogy látom, teljesen mást mondanék róla, mint azelőtt. Meg persze azt se felejtsük el, hogy már közel sem tudok úgy nézni egy előadást, ahogyan a legtöbben. Hiába szeretek az elemző pozíciójában működni, néha hiányzik a másik oldal. Az érdekesebbnél érdekesebb hatásokat, érzéseket, amelyeket az U21 plusz előadásai kiváltottak nem volt könnyű kordában tartani, vagy szavakká formálni, de valahol erről szól a színház. Nekem évek óta erről szól. Nem adja magát könnyen, ha pedig mégis, akkor minél többet ad, annál többet kérek tőle, annál nagyobbak lesznek az elvárások. Jó volt látni, hogy mindig lesz tehetséges utánpótlás, akik nemcsak nekem, hanem mindenki másnak is megadják majd a szükséges adagjukat. Épp csak annyit, hogy ne legyenek elvonási tünetek.

Köszönöm az olvasást, de ne nagyon pihenjenek meg a kedves nézők, mert közeledik a 27. THEALTER fesztivál!




*meghajlás, jobbra vagy balra el
Tóth Emese