makrancos - amikor belső istennőm egyszerre sír és mosolyog

16:41

Gulyás Anna (Budapest): Makrancos


révész róbert fotói


így szelidítenek meg minket is - mondta mellettem a nézőtéren adrienn, néztük az előadást.

a végén meglepetten néztünk össze: vége van?

de hát nem is ezt akartam írni.

azt akartam írni, hogy ahogyan a színházhoz nem értek, úgy nem értek a tánchoz sem. sőt, a tánchoz méginkább nem értek, ha lehet ezt fokozni.

akár hiszitek, akár nem, álmatlan bloggeréjszakáim legnagyobb gyötrelmei egy thealter alatt arról szólnak, hogy mit írjak egy táncos előadásról, mert a kortárs tánc számomra sokszor olyan érthetetlen és kibogozhatatlan, még akkor is, ha elolvasom az adott előadás ajánlóját.

azt persze tudni kell, írtam már, hogy soha nem olvasom el az előadások ajánlóját, mert nem akarom hogy befolyásoljanak, arra vagyok kíváncsi a színházi blogger létemben, hogy mit értek meg belőle. persze, ez a mások szeirnt dölyfös hzzáállás saját magamnak okozza a legnagyobb problémát, mert néha fogalmam sincs, hogy mit látok vagy mit kéne látnom a színpadon, de aztán mégis valahogy sikerül megtalálni azt a szálat, amire egy blogposzt gondolatait kékre meg sárgára festett csipeszekkel fel lehet csipeszelni.

és ez egészen más volt. lenyűgöző és megdöbbentő.
először a harmadik percben hallottam belső istennőmet, ahogy ujjong: ú, ezek tudnak táncolni. minden mozdulat pontos volt, szép volt, az elődás teli volt szretettel.

függetlenül attól, hogy már megint a szerelem vagy a nemszerelem a téma, a tásulatok kedvenc nő-férfi viszonya, ami akár elcsépeltté is tehet egy előadást, ez a darab az elsőtől az utolsó másodpercéig lenyűgöző volt, és kedves, és jó és varázslatos, és nagyon szép. és igen, tudnak táncolni.










amikor az ember már elég öreg és tapasztalt ahhoz, hogy bölcs legyen, és hálás tudjon lenni azokért a dolgokért, amit kap, akkor nem csak ül egy színházi előadás nézőterén, akkor megtanul hálát adni. hálát ad a férfiért, aki szereti őt és minden nap mellett ébred, hálát ad a gyerekiért, akik csodálatosak, jók és tehetségesek, hálát ad azért, hogy futhat, mert van lába, hogy nevethet, mert vannak barátai, hálát ad azért, hogy minden reggel láthatja felkelni a napot.

és igen, képes, hálás lenni azért, hogy ilyen előadást láthat.

ezeknek a táncosoknak van szívük, és ez a darab nekem két dologról szólt: a szívről és a profizmusról.

a legszebb a zöld reflektorral bevilágított jelenet volt, amit külön köszönök, ahogyan a zenét is. a hegedű és a gitár az egyik kedvenc kombinációm, és ezúttal sikerült nagyon, nagyon, nagyon jó zenéket tlaálni - ez igaz a teljes darabra.





gulyás anna koreográfusnak pedig, aki beugrott táncolni erre az estére az egyik táncosa helyett, külön köszönet.

a thealter tíz éve alatt - amióta a nemszakmai, nagyonszubjektív blogomat itt írom - láttam nagyon sok táncos darabot. remek és még remekebb társulatoktól.


és most azt mondom: a makrancos benne van az első háromban. a tíz év számomra legjobb három előadásában.

és jutalom volt a nap végén.

és a makrancost bármikor megnézném még egyszer.

és ezért a három dologért tényleg, igazán, szívből köszönöm.