közöny! balog tollából

10:50

Révész Róbert fotói


19:30-20:30 Régi Zsinagóga:
k2 Színház (Budapest):
Közöny!


Vendég a blogban

Nincs másként, mert este van, és este van színház is – most nyolcvannál kicsit túlabb leszünk, az első teltház nálam, a nyolcvan fölött, kicsivel.
Jön egy ember, el is nevezem a Nehéznézőnek, de aztán csönd van a nézőtéren, lehet vágni belőle egy karéjjal.
A nehéznéző kérdezi, hogy ennyi embert be lehet engedni öt perc alatt?
Mert már mindjárt fél nyolc, és kételkedik, hogy akkor a színész is bent van már, vagy ő, most itt át lenne ejtve. Mosolyogva nyugtatom, hogy így szoktuk, ezt a beengedést, fél nyolc után, nem sokkal, így szoktuk, huszonöt éve.
Mondjuk, kételye maradt, de vesz erről némi tudomást.

Camus története a tengerről és a napfényről, nekem mindig fekete és fehér. A szoba, a cigaretta füstje, a part, az arab. Fehérek. A férfi és a nő, feketék, mint az árnyékok. Zsolt már a fénydobozban ül, már mindjárt vége, mutatja, ez a tízedik fejezet, és mindkét karját megemeli, megadja magát. Ekkor olyan, mint aki elválik fekete árnyékától végleg. S a test a lélek, az árnyék pedig a test.

Olyan színész, akinek rafinériái vannak, olyan, aki képes az arcával rajzolni. Az arcokat élőben animálja, nem használ festéket vagy vonalakat. Jó, a hangját elváltoztatja, ha karakterbe lép. Vagy, inkább a karakter gigájára, nehéz úgy beszélni, hogy állnak az ember nyakán. Domokos Zsolt képes a saját nyakán állni, miközben ül, és a kezével táncol, mond is valamit közben, és azt is látom a szemén, hogy ezen kívül is van valahol, de az nem színészet, az ő maga. Mi szoktuk azt terjeszteni, hogy elég a jelenlét. Általában tévedünk, vagy kizárólag magunkra gondolunk. A mesterséget is kell tudni. A többi majd elkezdődik.












Camus nem egy kíméletes alak. Az Idegent beleírja a homokba, a partba, a tengerbe és a horizontra, és aztán letépkedi a lapokat. A lapok fénylenek, üresek, akár egy izzadt, fehér homlok. A homok fekete, égeti a talpat. A víz is fekete, a só rászárad a bőrre, mindenkinek mehetnékje támad, de nem mozdulnak. Tökéletesen érthető, miért kell meghalni. Mindenki más helyett nem az, aki. Ezt játssza a színész.
„nem az vagyok.”
„nem ő vagyok.”
„nem te vagyok.”
„nem én vagyok.”
Ezeket elsőre nehéz is fölfogni.
Mindenestre egy bíróság elég kevés hozzá.








Mit bíz a nézőre az előadás.
Először is, egy történetet.
A történetben a szereplőket.
A szereplőkben egy színészt.
A színészben egy olyan történetet, ami az övé, de ugyan, már miért is mondaná el?
Az elhallgatott történetben szóló eredeti történetet, s azt, hogy az eredeti történet miért nem érthető a jog, az igazságszolgáltatás és a büntetés nyelvén.
Mert, mi is a büntetés nyelve?
Az a mi közös nyelvünk, nézőké. Azon biztosan értünk, hiszen mind elszenvedtünk már büntetéseket.
Ismerős?
Camus a világ közönyéről beszél, pedig mindenki azt hiszi, hogy a főhős közönye, szenvtelen cinizmusa, empátiájának teljes hiánya tette gyilkossá. Anyagyilkossá, először is. Az arab csak a veszteség járuléka. A francia – mert francia! – igazságszolgáknak annyira nem fáj az arab halála. Ők saját lelkük fenyegető kihűlését bosszulják meg, testálják rá, vitetik el balhé képében M. szíves közreműködésével. Szívtelenségük – a hódító szívtelensége ez – nem lehet a világ előtt feltárt, nyitott, huzatos és nyilvánvaló. Még jó, hogy a világ közönye képes emberi alakot, ráadásul és szerencsére egy bűnösét felölteni.





A k2 színésze, Domokos Zsolt a Társulat erényeiből – klasszikusok jelenítve – és a maga stílusából ötvözi, hevíti, kovácsolja a különböző figurákat. Alapból pedig tartja a főszereplő ént. Szenteczki Zita, rendezőként – úgy képzelem – a háttérből figyel, inkább oldalról, félrebillentett fejjel, belátva a fehér ajtó mögötti üres színpadra is, ahová a néző nem láthat. Ahonnan a színésze jön. Nem feltétlenül azt szereti mutogatni, aki rendez, ami a színpadon történik. A színpad mélységét, csöndjét is érteni kell.

Jól jön a szöveg, illik egy regénynek így átjönnie, ha színpadra kívánkozik. Dinamikusan, hullámosan, élesen és könnyedén, ha kell. Bíró Bence színészbarát dramaturg, Hegymegi Máté a napozástáncban ingerlően táncos koreográfiát vasal a darabba, Juhász Nóra a színész karakterére építi a fények kiemelő, elmosó játékát. Aztán a fényes téglatestbe befalaz játszót és nézőt, akár egy csomó feltárásra váró, halott bogarat.

balog