alkotók: Keserű Imre, Forgó Rebeka, Peller Cintia, Linke Dorottya, Nyáry Pál, Trömböczky Napsugár, Háber Krisztián, Szabó Nelli, Jánosi Eszter, Papp Katika
Az Odüsszeia itt és most, veled történik. Te vagy Odüsszeusz, te vagy Pénelopé és Télemakhosz, a hajósok és a kérők – minden benned, veled, általad megy végbe. Nem kívülálló befogadó vagy, nem néző, hanem „érző”. Mi pedig nem színészek vagyunk, hanem kísérők és „éreztetők”, akik felidézik, felidéztetik, eljátszatják veled a mesét, eldünnyögik, elringatják, eldögönyözik. (Ne félj, a testeddel semmi intimebb vagy fájdalmasabb nem történik, mint egy közepesen erőteljes masszőrnél.) Szóval testestül-lelkestül benne vagy a történetben. Add át magad neki, hagyjad, hadd sodorjon! De nem is Homérosz története a legfontosabb, hanem hogy meséljünk, a magunk nyelvén, arról az emberről, aki bolyong a világban, keres valamit, s szeretné otthon érezni magát valahol. Például Ithakában. Vagy saját testi-lelki valójában. A játék alatt a szemedet bekötjük. Bármikor kiszállhatsz – persze reméljük, erre nem kerül majd sor. A fentiekből következik, hogy meg fogunk téged mozgatni, tehát olyan ruhában gyere, amely erre alkalmas!
Fotó: Révész Róbert
„Évek óta próbálom-próbáljuk megtalálni azokat a módokat, amellyel a tréningek felszabadultságát, energia-áradását, olykor eksztatikus kitárulkozását (ami a résztvevők korától, színházi tapasztalatától, képzettségétől majdnem teljesen függetlenül létrejön) standard színházi helyzetben – a nézőknek nevezett emberek bejönnek a színháznak nevezett térbe – is reprodukálni lehet. Így keletkezett a Színházz magad és a Törzs című projekt, s ebbe a sorba illik bele a TestOdüsszeia is, amelyet a Táp Színház Virtuális valósága és Egyperces színháza, olyan élmény-centrumok, mint az Ability Park, de leginkább a horvát Bacači Sjenki a THEALTER-en 2008-ban bemutatott Ex-position projektje inspirált. Ezekben a játékokban a játszók – nevezzük inkább animátoroknak – a „nézőket” meghatározott dramaturgiai helyzetekbe, történetekbe helyezik, amelyekre ők nem nézőként (azaz nem hallásra-látásra épülő kognitív befogadóként) reagálnak, hanem hús-vér valójukban jelen lévő, többi érzékszervüket is mozgósító résztvevőként – nem véletlen, hogy majd’ mindegyikben bekötik az „érzők” szemét, hogy többi érzékszervükkel annál intenzívebben dolgozzanak. Ami a mi játékunkat a fentebb felsoroltakétól gyökeresen megkülönbözteti, az az animátorok és a résztvevők közötti sokkal hangsúlyosabb fizikai kontaktus, nálunk tehát az érintés a legfontosabb kommunikációs eszköz. Az érintés, amelyet a nyugati civilizáció több ezer éve száműzött a lehetséges művészi hatásmechanizmusok közül. A csoport volt tanítványokból áll, valamennyien évekig tréningeztek velem – 2011-ben döntöttünk úgy, hogy belevágunk ebbe a projektbe.” (Keserű Imre)