Csak a zsinór maradt

00:13

A Diggerdrájver című előadást egy blog alapján állította össze Bagossy László rendező és Epres Attila, aki a főszerepet játssza a darabban. A történet egy magyar melósról és családjáról szól, akik mindent hátrahagyva Angliába költöztek egy jobb élet reményében, az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat, gondolatokat, érzéseket közvetíti nekünk a családfő.



A színpadkép egyszerű: asztal, három szék, hátrébb mindenféle holmi, amit az előadás alatt használni fog a címszereplő. Baloldalon ül egy kisfiú angolzászlós pólóban, középen az édesanya foglal helyet, jobboldalt pedig az apa, aki mesélni kezd.

A férfi megosztja velünk angliai kivándorlásuk menetét, az azzal járó nehézségeket. Beszél az ottani életről, melyben sokkal nagyobb kényelmet és biztonságot találtak az itthoninál, de az angliai sztorikba beleszövődnek nosztalgikus emlékek is, „azok a boldog szép napok”, amikor még jó volt Magyarországon élni.



Miközben mesél, a családfőről sok mindent megtudunk. Például azt, hogy szereti a motorokat és a legapróbb részletekig ért hozzájuk. Hogy saját kezével építette az otthoni házát, ahol veteményeskertje volt. Hogy gyermeteg csodálkozással tekint a hernyó pillangóvá való átalakulására. Hogy van egyfajta magyar temperamentuma, ami nagy tudással és intelligenciával párosul. Ez a magyar ember elítéli az antiszemitizmust, és kritikát fogalmaz meg a „turulmadarat majmoló nagy nacionalistákkal” szemben. Nem csak a pénz miatt döntött a kivándorlás mellett, hanem azért is, mert úgy érezte, belefullad abba az emberhez nem méltó munkahelyi mocsokba, ami nap mint nap várta őt. Nehézgépkezelőként dolgozik, amit imád, vallomása szerint munkája olyan számára, mint a játék – és itt olvadt egybe a szerep és a színész, hiszen Epres Attila színpadi munkája is olyan természetes és életszerű volt, mintha valóban csak „játszana” a színpadon.



A két ország szembeállítása hidegzuhanyként érheti a nézőt, a darabban elhangzó mondatok kertelés nélkül vágják arcunkba a valóságot. Azt, ami minket is körülvesz, nemcsak a diggerdrájvert, aki a színpadon ül. A végén a jobblét és az áhított magasabb életszínvonal ellenére egy megtört ember családi portréja néz vissza ránk, aki kénytelen volt otthagyni a hazáját, amit minden rossz ellenére igenis szeretett. „Harminc év munkáját üveggyöngyökért, aztán az üveggyöngyökből is csak a zsinór maradt.”

Mohai Aletta
fotó: Németh György