mtk: az anya arca sötét

09:16

Moncsicsi Tanulmányi Kör (Budapest): Michael Ende: Az anya arca sötét, mint a láp

játsszák: Péter Kata, Máthé Zsolt
díszlet, jelmez, bábok: Miareczky Edit e.h.
zene: Ódor Viktor
rendezte: Bereczki Csilla e.h.




viszont.
van itt egy másik értelmezés, kémeri attila rampai tollából. a fesztiválújság, az extasis második számában jelent meg.

A futógyíkok néhány fajánál nincsenek hímek, a nőstényekből
álló populáció szűznemzéssel szaporodik. A szaporodási
folyamat megindításához viszont szükséges,
hogy az éppen nem ovuláló egyedek hímként udvaroljanak
tüzelő társaiknak, párosodást imitáljanak velük. Tehát
valamikor a múltban e fajoknál is léteztek hímek, ám azok
a lassú fejlődés során elnőiesedtek, majd teljesen eltűntek.
Meglehet, az emlősökre, a homo sapiensre is ez vár.
A férfi nemi identitásért felelős Y kromoszóma mérete
már napjainkban is rövidebb – mondhatni csenevészebb –,
s a tulajdonságokat hordozó bázispárokból is harmadanynyit
tartalmaz, mint a nőiségért felelős X.
Úgy tűnik, manapság a hímek csökevényesedési folyamatának
az elejénél tartunk, de talán néhány százezer év
múlva beköszönt a nők, a nőstények társadalma. Napjaink
metroszekszuálisai is minden bizonnyal az elnőiesedés
felé ható evolúciós nyomásnak engedelmeskednek,
amikor szőrtelenítenek, kifi nomítják külsejüket.
A Moncsicsi T. K. színháza mintha ennek a jövőbe vezető
útnak a feléig vinne bennünket: a sokadik világháború
utáni térben, elcsökevényesedett végtagokkal, ám túlburjánzó
nemi jegyekkel megáldott asszony szül: reprodukál.
A csökevényesedés félútján járó hím még etetgeti,
ám az évtízezredeken átmentett csokornyakkendő és
cilinder csak megerősíti balsejtelmünket: a kanok évezredei
meg vannak számlálva.
Szivacsba faragott színes test (chroma=színes és
soma=test), a százfogú, százharmincadik századbeli rokonnő
mozgása, nagyon szép: él, vajúdik, rág, lélegzik és
szuszog. Helyet alig, helyzetet azonban változtat, széles
fenékkel ül az anyaföldön és mimikában is erős. (Még
szép, ez egy szavak nélküli előadás). A férfi től távol áll a
földön való két lábon állás, inkább lebegve jön-megy, idegen
itt, mimikátlan arca is földönkívülit idéz.
Az alkotók szűkre szabták és komolyan vették a keretet:
ha már nincs szöveg, ne legyenek dallamok sem.
A monoton, kongó-bongó majdnem ritmus mintha egy
lebombázott falanszter fölött lüktetne, de az is lehet,
hogy ezt hallja anyja méhében az utolsó homo sapiens,
akiről némi jóindulattal eldönthető még, hogy csiklója
vagy pénisze van.