gagarintól steinerig - nagyon szubjektív

02:20

bónusz a fesztiválban: vissza egykori iskolámba.

húsz év telt el.

ideológiák jöttek és mentek, gagarinból lett móra, aztán kolozsvári téri, végül waldorf.

a folyosókon ma kanapék és puha fotelok - egykor ez elképzelhetetlen volt.

akkor régen a folyosó kövét reszelt szappannal szórták fel, hogy el ne csússzunk, kezünk-lábuk ne törjük, és a szünetekben kettesével kellett körbe sétálni.

a móra-korszakban a konyhás nénik támasztották kívülről az ajtót, hogy a gyerekek ne szökjenek haza a szünetben sorozatot nézni.

a kolozsváris korszakról és a waldorfosról nem sokat tudok.



nem voltam odavaló, bár abban az időben sehova sem való lettem volna.
az iskola falait átlengte a szocializmus eszméje, kötelező volt az orosz, minden évben gagarinistákat avattak - kitűnő szorgalom és magatartás ellenében.
piros nyakkendőnk alatt, a szívünk felett büszkén viseltük a jelvényt, amit a szegedi öntődében készítettek, G betűt formált, űrhajó pihent rajta.
gagarint soha nem láttuk, és a nemlétező kutyaólban soha nem etettük lajka kutyát, de jól megtanultuk az orosz igeragozást, és csengő hangon tudtuk énekelni, hogy я люблю тебя жизнь.

igen, szerettük az életet, pedig fogalmunk sem volt az életről, meg a puhuló szocializmusról.
tábortűz mellett nem csak oroszul énekeltünk, az iskola előtti téren egyszer az egész osztály előadta a we are the worldot. én cindy lauper szövegét énekeltem. senki sem tudott angolul, de megmutatkozott a haladó szellem.

a tornaterem faláról az enyhén debilre sikerült olimpiai maci figyelte kerek szemekkel, hogy fel tudunk-e mászni az átkozott kötélre, és a lépcsöfordulóban, felfelé  az első emeletre ártatlan gyermeki tekintetünket gagarin fotójára emeltük, és reménykedtünk, hogy mi is egyszer a világűrbe fogunk emelkedni.

abban nem reménykedtünk, hogy nem úgy végezzük, mint ő, mert akkoriban arról nem volt divat beszélni, hogy ő hogy végezte.

arról sem tudtunk, hogy lehet, hogy nem is járt a világűrben.


a május elseji felvonulásra az iskola előtti focipálya aszfaltján ájulásig gyakoroltunk: meneteltünk, fordultunk, jobbra néztünk a képzeletbeli dísztribünre. akkor még nem tudtunk, hogy az anyánk varrta fehér kezeslábas (az űrhajós ruhánk) cipzárja be fog csípődni, és le kell majd vágni, ha pisilni akarunk, és azt sem tudtuk, hogy hiába fordítjuk fejünket egyszerre a képzelebeli vezényszóra a széchenyi téren a dísztribün felé a felvonuláson - a kölcsönbe kapott motoros fehér bukósisakok ugyanis lötyögni fognak a fejünkön. a nyakunk és a koponyánk fordul, a bukósisak nem, így a dísztribünt nem fogjuk látni.

gyűlöltem az iskola főzelékszagát, a zárt kapukat, a hatalmas kéményt, ami előtt reggelente a hülyék megálltak, és kórusban ordították ütemre, hogy "füstöl a kémény". mi a szart csinálna mást, ha fűtenek?

nem voltam népszerű, sőt, inkább számkivetett rút kiskacsa.

soha nem értettem a rigmust: "egyél sok margarint, utoléred gagarint", azt gondoltam, hogy hülye az, aki azért tömi magába a vajat, hogy repüljön. nem is üzemanyag.

nyár elején az egész iskola kerékpárral kirándult a szikire, egy apukának köszönhetően rendőri felvezetéssel tekertünk dorozsmáig (az alsósok busszal jöttek), hogy egész nap az iszapos medencében próbáljunk úszni.

télen a palicsi állatkertbe kirándultunk, aki jól viselkedett, vehetett magának rizses csokit.

tanáraink emberségesek voltak, és szerettek bennünket, bene hajnalka, mészáros csaba, kaczor tünde, papp klára, dér istvánné ma is példaképek.

megnyertük rendre minden évben az orosz, a vöröskereszt-versenyeket, a mezei futást, atlétikában a távolugrást (az én szerelmem ugrott a legmesszebbre az akkor még létező ady-téri sportpályán), de fociban és kosárlabdában nem voltunk jók, röplabdában meg közepesek.

a legokosabbak télen a zánkai úttörőtáborban tölthettek, szórakozhattak és tanulhattak két hetet, és megengedett volt a szovjetunióból levelezőtársat választani. én olegnek legalább négy levelet írtam, ő egyikre sem válaszolt. biztosan nem lány levelezőtársra vágyott.

oleg fölött és fölöttem eljárt az idő, szegény gagarin meghalt, lajka kutya még előtt, a május elseji felvonulásokat beszüntették, és a buta nézésű olimpiai maci is szörnyű sorsra jutott: lefestették.



a gagarinista jelvényemet két éve dobtam ki - nem tudom, hogy élte túl a rendszerváltást, a peresztrojkát, a prágai tavaszt, a költözéseket.

az épület még áll, de már szinte senki nem emlékszik arra, hogy gagarinnak hívták, talán csak a szerelmem, aki az osztálykirándulásról 34 képeslapot írt nekem, de egyiket se merte feladni. a farsangon lionel richiere táncoltunk, ez volt az első lassú életemben, és azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget az a szám. meg a videódiszkó.



az ablaküvegek még ugyan olyanok, ha esik az eső, a cseppek szétmázolódnak az üvegen, és hiába nézel le az udvarra a második emeletről, a fák égbenyúló lombkoronájától nem látod az aszfaltot, ahonnan már rég lemosta az eső a krétával felrajzolt zöld szívet, meg benne azt, hogy pap zoli szeretlek, de zoli amúgy sem látta volna, mert két perccel azután, hogy odarajzoltam, jött a hülye sz. erika, és a ronda cipőjével addig rugdosta a betont, amíg már nem lehetett elolvasni.

azt mondják, aki gyerekként rút kiskacsa volt, felnőttként hattyúvá változik.

megyek, megnézem magam a tükröben.

hátha.